Befőtt, lekvár, pálinka

A tartósítási eljárások közül a befőzés és a lekvárkészítés történetébe mélyedünk bele. Érdekesség, hogy a lekvárfőzés tudománya legalább olyan ősi, mint a sörfőzés. Receptekért sem kell messzire mennünk szakácskönyvet, pontosabban liktáriumos könyvet böngészhetünk gyűjteményünkben, és megtudhatjuk mire jó a szilke. Tudatos háztartásvezetők már szezon előtt tájékozódnak és megveszik a befőzéshez szükséges legfontosabb hozzávalókat, ez nem merül ki az ipari mennyiségű cukor és szalicil vásárlásában, sőt, a cukorral való tartósítás egészen az első világháborúig ritkaságnak számított.

Tudatos háztartásvezetők már szezon előtt tájékozódnak és megveszik a befőzéshez szükséges legfontosabb hozzávalókat, ez nem merül ki az ipari mennyiségű cukor és szalicil vásárlásában, sőt, a cukorral való tartósítás egészen az első világháborúig ritkaságnak számított.

Gyakorlott befőzők biztosan tudják, hogy a cukoroldatban való tartósításhoz 75%-os beérésű gyümölcs a legalkalmasabb és az alábbi gyümölcsféleségeket érdemes ily módon tartósítani: cseresznye, meggy, földieper, kajszibarack, őszibarack, körte és a híres birsalma. A birsalmáról sokunknak az isteni birsalmasajt jut eszünkbe, pedig igen érdekes története van; feltehetően a birs az első gyümölcs, amit tartósítani kezdtek, mint aranyalma vonult be a történelembe, hála a görögöknek, de szépsége és ínycsiklandozó illata ellenére nyersen ehetetlen, befőttként, lekvárként viszont annál inkább.

Az első szakácskönyveinket főúri asszonyainknak köszönhetjük, például Bornemisza Annának, akinek receptkönyve, egy német szakácskönyv fordítása, Apor Zsuzsanna 1727-ben megjelenő “Liktáriumos” (lekvár, gyümölcsíz, gyógynövényes házi orvosság) könyve az egyik legrégebbi receptgyűjtemény. A kötet tartalmazza az első cukrászrecepteket, valamint a befőzés, tartósítás, kandírozás módjait is.