Köztemetőből Nemzeti Emlékhely

A temetők nemcsak az elmúlás, vagy a gyász érzelmi síkja mentén értelmezhető terek, vannak olyan sírkertek, amelyek zarándokhelyekké váltak az utóbbi évtizedekben, ilyen a kolozsvári Házsongárdi, a párizsi Père Lachaise vagy a Fiumei úti Sírkert is. A héten ez utóbbi történetén keresztül arra keressük a választ, hogyan vált köztemetőből Nemzeti Pantheonná.

Az 1840-es évek közepére Pest temetői komoly helyhiánnyal küzdöttek, ezért a városatyák 1847-ben úgy döntöttek, ideje kijelölni egy új köztemető helyszínét, ez lett a mai Fiumei úti – Kerepesi úti – sírkert. Kezdetben csekély népszerűségnek örvendett – ha beszélhetünk népszerűségről egy temető esetében – ,ehhez hozzájárult az a tény, hogy roppant körülményes volt megközelíteni. Ettől függetlenül, az 1848-49-es szabadságharcban elhunyt forradalmárok emlékére már az 1850-es évektől rendszeresen szerveztek ide tüntetéseket és koszorúzásokat.

Ezen időszak egyik legjelentősebb eseménye; Vörösmarty Mihály gyászszertartása, mely a Bach-korszak elleni néma tömegtüntetéssé nőtte ki magát. Közben egyre inkább kiépült a kert infrastruktúrája, a városvezetés téglafalat emelt a terület köré, felparcellázták, majd beültették fákkal a földet. Sőt, határozat született arról is, hogy kiszolgálóépületeket (őrház, csontfülke, kápolna, halottas kamrák) létesítsenek ide. Különösen sokat nőtt a temető presztízse 1860-ban, amikor ide temették Forinyák Gézát, a joghallgatót, aki halálos sebet kapott egy Habsburg-ellenes tüntetésén. Gyászszertartása – csakúgy, mint korábban Vörösmartyé – szimpátiatüntetéssé alakult.
1871-ben merült fel először az a gondolat, hogy a temetőt a nemzet első számú sírkertjévé lehetne tenni, az ötlet Feszl Frigyestől származott. Végül 1885-ben a fővárosi közgyűlés 880. számú határozata dísztemetővé nyilvánította a területet. A továbbiakban a temető fejlesztése már tudatos volt, annyira, hogy a 20. századra egy része talán túlságosan is konstruálttá vált. Ami a sírokat illeti, ha a falsírboltokat – melyek a legrégebbi elemei a temetőnek – ,nem vesszük számításba, igen kevés 1885 előtti síremlék maradt ránk.