Önkiszolgálóktól a gyorséttermekig

Rövid ebédidő, zónadagok, utcán evés, ismerősen cseng? Nem tegnap kezdődött az étkezési szokásaink átalakulása, az evés szertartásos módja gyakran – ­idő híján – ­az ünnepek idejére korlátozódik. De hogyan gyűrűzött be hozzánk az önkiszolgáló egységek sajátos rendszere, és milyen volt az első magyar gyorsétteremlánc? A héten megint nosztalgiázunk, csak ne korgó gyomorral kezdjünk a böngészésbe.

Kezdetben voltak az olyan tömegétkeztetésre berendezkedett „éttermek”, mint amilyen a Nyugatival szemben az Ilkovics is volt. Itt, a vékonypénzű emberek is elfogyaszthatták az egytálételüket. Nem kell hozzá hatalmas fantázia, hogy elképzeljük ezt a színes olvasztótégelyt, ahol ugyanúgy mindennapos vendég, a frissen érkezett utazó, mint a kétkezi munkás. Ha ebből mócsingos húsra, savanyú borra vagy zsírszagra asszociálunk, csalódnunk kell. Az Ilkovicsban ugyanis működött egyfajta szagelszívó, a bor saját termesztésből készült, és az ételek terén sem volt kiszolgáltatva a mindenkori beszállítók kénye-kedvének.

Az Ilkovicsból később Népbüfé lett, olyan, ahol szigorúan állva, műanyag tányérból villával és kanállal – ­kés biztonsági okokból nem volt­ – falatozhatott az éhes vendég. Nem titok, hogy nem volt balhémentes helyszín. Az ’50-es években a rendőrségi szakzsargon csak fertőzött objektumként emlékszik meg rá, nem ok nélkül: nem volt hiány se rendbontásból, se üzérkedésből, de a prostitúció sem volt ismeretlen errefelé. Még egy legenda kapcsolódik ide, állítólag az innen kitóduló galeri hergelte fel az ’56-os békés tüntetőket annyira, hogy a megmozdulásból véres események következtek. Jellemzően a Népbüfék helyén nyíltak meg az 1960-as években az önkik, vagyis az önkiszolgáló éttermek, ahol újdonságként, ha szűkösen, de már le is lehetett ülni.