Párizsban még nem járt az ősz

A héten a fény városába kalauzoljuk Önöket, és most ne a kivilágított Eiffel-toronyra gondoljanak, hanem arra, hogy Párizst évszázadokon át kulturális és tudományos központként tartották számon – és tartják ma is. Bár minden út Rómába vezet, egyszer mindenki el akar jutni Párizsba. Így teszünk mi is, betérünk a Notre-Dame-ba, lenézünk az Eiffel-toronyból és megcsodáljuk a Mona Lisát.

Párizs szövevényes és hosszú történetével nem zaklatnánk fel senkit. Éltek itt kelták, hódítottak rómaiak és uralkodtak itt Merovingok, Karolingok és Capetingek. Párizs egyik jelképe pedig ma is ott áll, ahol a város született, a kelta parisius törzs uralta területen; a Szajna partján. A Notre-Dame-nak gazdag múltja van, majd 2 évszázad alatt készült, hiába, a jó munkához idő kell, a 12. századtól egészen a 14. századig csinosítgatták. Az egykori római kori templom romjain már a 6. században bazilikát kezdtek építeni, ami a 12. századra igen romos állapotba került. Ekkor Párizs első választott püspöke, Maurice de Sully elhatározta, hogy katedrálist emeltet ide, és el is kezdett gyűjtést szervezni. Az alapkövet 1163-ban tette le maga III. Sándor pápa, az elkészültekor pedig a francia gótikus építészet mesterművét üdvözölhették a kortársak. XIV. Lajos uralkodását igen megsínylette a templom, többek között lecserélték a színes ablaküvegeit és több bontást eszközöltek az épületen. A forradalom alatt kifosztották és kincseit beolvasztották. 1804-re olyan rossz állapotba került, hogy a bontást bölcsebb döntésnek vélték, mint a felújítást, hogy mégis megmaradt, azt Victor Hugo regényének is köszönheti. A katedrális mai formáját pedig egy 19. századi építésznek, Viollet-le Duc-nek köszönhetjük, aki majd húsz évet szentelt a templom szobrainak és üvegablakainak helyreállítására, megérte, nem igaz?