A legvitézebb huszár pedig börtönben végezte

Pálffy Lajos - 2021. június 23. 9:56

Simonyi Józsefről, a „legvitézebb huszárról” több könyvet is írtak, sőt saját maga is íratott egyet hőstetteiről, még a napóleoni háborúk idején. Pedig józan megfontolású, Mosonmagyaróvárról származó atyja nagyon nem szerette volna, hogy katona legyen belőle.

Az 1771 márciusában, Nagykállóban született Simon József már az iskolában sem volt valami jó magaviseletű. Aztán 16 évesen fogta magát, s szülei tudta nélkül felcsapott huszárnak. De ekkor még atyja ki tudta váltani, és el is küldte nyomban mészárosinasnak. Már ha úgyis annyira húst akar szabdalni, ám tegye. De Simonyi (az „i” majd a bárósággal kerül vezetéknevének a végére) még az év novemberében ismét csak megszökött, és Hajdúböszörményben beállt az éppen ott toborzó Wurmser-huszárok közé. És némi kiképzés után máris II. József török ellenes hadjáratában találta magát. Ahol pedig 1788-ban szerzett is egy jókora kardvágást az arcára, azzal pedig 17 esztendősen az őrmesterség mellett némi megjelenésből adódó tekintélyt is. Hogy aztán az igazi kalandok a francia fronton kezdődjenek, 1893-ban, Metz közelében egy hatvan fős francia felderítőcsapatra támad 16 emberével. S mindjárt párviadalban le is vágja a franciák kapitányát, szétugrasztván aztán a majd négyszeres túlerőt is.

1896-ban már Itáliában találjuk, ahol is Salo közelében nagy hirtelen visszaszerez 30, a franciák által elfoglalt, és éppen tüzelésre készülő ágyút. Amiért is már alhadnagyi, tehát tiszti rangot is kap. Aztán 1800-ban, Ulmenheimnél már két vonuló tüzérségi oszlopot, 150 löveget és társzekeret ment ki a franciák karmai közül. Amiért, és más vitézi tettek miatt is aztán két év múlva neki is megérkezik a Katonai Mária Terézia Rend Lovagkeresztje, majd a főhadnagyi rangot is megkapja. Sőt 1804-ben I. Ferenc báróvá is teszi, és egy év múlva a kapitányi (századosi) kinevezését is megkapja. 1809-ben ott vitézkedik Aspernnél, ahol megakadályozzák a franciák Dunán való átkelését. Itt vitézségéért őrnaggyá léptetik elő, s Wagramnál is nagy szükség lesz rá, hogy fedezze a szétszórt, vesztes csapatok visszavonulását. 1813-ban aztán Drezdánál a gyalogságot támadja sikerrel, majd Lipcsénél, a „népek csatájában” egy golyó a belső zsebében hordott tárcájában akad el. De még a harcmezőn megkapja az ezredesi rangot, és ezredének vezetését is.

Napóleon üldözésénél, 1814. február 20-án huszárjaival átúsztatja a jeges Rhône folyót, és szétszórja az annak fedezékében gyülekező franciákat. Mindezekért pedig a lovagkereszt mellett megkapja a Lipót-rendet is, sőt az orosz szövetséges Szent György-rendjének keresztje is a mellére került. Aztán jönnek a békeévek, meg is nősül, egy tiszttársának vagyonos árváját veszi el, a pénzen pedig birtokot vesz a bárósághoz, az Arad melletti Vadászon. És továbbra is ezrede élén maradva meg kell küzdenie a békeidőkre jellemző fegyelmezési gondokkal. A szökéseket keményen, olykor halállal bünteti, ezért Bécs 1825-ben elő is veszi. Végül 1830-ban megfosztják kitüntetéseitől és két év várfogságra ítélik. Amit ugyan az aradi vár parancsnokának lakrészével szembeni szobában tud elkezdeni, és a parancsnokkal együtt is étkezik, de kedélyállapota végképp elborul, és meg is hal 1832 augusztusában.

Borító: A csatatéren (nagykallo.hu)