A második honalapító végső menedéke

Pálffy Lajos - 2020. december 9. 1:10

Ha már aztán Sólyomkőért, egy az országban maradt vár erejéig otthagytuk a Felvidéket, kalandozzunk el délebbre is. Hiszen nem jártunk még az egykoron a Szent Korona alá tartozó Horvátországban, de Dalmáciában sem, amiért pedig igencsak sokat háborúztunk.

Mindenek előtt utazzunk el egészen a tengerpartra, Trogirig, amit valaha Traunak hívtak, és arról lett leginkább nevezetes, hogy először itt érezhette biztonságban magát családostul a muhi csata után a tatárok üldözte magyar király, IV. Béla, akinek szorult helyzetében még Frigyes osztrák herceg álnokságával is meg kellett birkóznia. Trau várába, vagy inkább városába ért hát, útközben pedig Klissza várában megához vette feleségét és gyermekeit. Trau egy kicsinyke sziget a szárazföld és Ciovo, vagy ahogy akkoriban olaszosan nevezték, Bua elnyúló szigete közé beékelődve. Már az illírek letelepültek ezen a helyen, aztán a siracusai görög gyarmat létesített itt kikötőt, kereskedelmi lerakatot. Amit Caesar idejében vett át Róma, és működtette tovább Tragurium néven. Aztán a birodalom kettéosztása után Bizáncé lett Tragurium egész Dalmáciával együtt. Ezekben az időkben jelentek meg erre a szlávok, jelesül a horvátok, akik idővel királyságba is szerveződtek.

A magyarok, Könyves Kálmán pedig a horvát királyi dinasztia kihaltával kerültek Trauban birtokba, 1105-ben. Kálmán pedig megerősítette Trau kiváltságait, de már 1116-ban megjelentek falai alatt a velencei gályák, Trau kereskedőköztársaság birtokába került. Majd pedig rövidesen vissza a magyar koronához, és ez így ment II. István és II. Béla idején is. 1164-ben aztán Bizánc bukkant fel, mint hódító, de három esztendő múltán már III. István a tulajdonos. 1170-ben aztán megint a bizánci flotta az erősebb, de tíz év múlva III. Béla csapatai előtt nyitják meg a város kapuit. Ekkor egy hosszabb magyar időszak következik, 1322-ben, a kiskirályokkal küzdő Károly Róbert alatt lesz itt Velence újra úr. De már 1356-ban Nagy Lajos visszaveszi tőlük, hogy aztán 1420-ban Zsigmond veszítse el végleg, pedig még a szepességi városokért kapott pénzt is erre a háborúra költötte. Négyszáz esztendő velencei uralom következik, és a városka képe ekkor alakult olyanná, amilyennek ma is láthatjuk.

Ekkor emeli Velence a Kamerlengo erődöt a kikötő védelmére, talán éppen egy korábbi tornyot, falakat is felhasználva. Talán ebben a toronyban, vagy éppen egy hajóról figyelte 1242 februárjában IV. Béla Kádán kán csapatait a parton. A krónikaíró Spalatói Tamás szerint családját és kincseit már kihajóztatta, maga számára is egy vitorlás állt menetkészen. Mikor is 1242 tavaszának végén a tatárok innen is elvonultak, a második honalapító király pedig koronázási palástját hagyta itt hálából a város lakóinak. Ennek gyöngyökkel kivarrott kámzsáját most is a Szent Lőrinc székesegyházban őrzik, és csak a fontoskodók mondják azt róla, hogy jóval későbbi darab.

Borító: A Kamerlengo romjai a 19. században (Gróf Esterházy Károly Múzeum CC BY-NC-ND)