A szifilisz kitartó munkával őrölte fel szervezetét

Kecskés Nikoletta - 2022. február 21. 8:04

„Remek ember volt, magas és nyulánk, nagyobb, semhogy meghajlás nélkül léphette volna át a szoba küszöbét. Leírhatatlan szeretetreméltóság sugárzott arcáról, szemei szívet megnyerő barátsággal ragyogtak” – olvashatjuk egy közeli barát, Goldscheider Béla jellemzését Paál Lászlóról. Ha végigtekintünk a festő életén, az elismerő sorok rendre bizonyítást nyernek. Paál László valóban szeretetteli, jóindulatú rácsodálkozással szemlélte az őt körülvevő világot, ezen belül is különösen a természetet.

Ahhoz, hogy semmi nem fosztotta meg derűs elmélyülésre való képességétől, valószínűleg gondtalan gyermekkora is hozzájárult. Bár az 1848-as szabadságharc alatt a honvédtiszt apa távollétében a családot szinte teljesen kirabolták, a postamesteri foglalkozás később biztos jövedelmet biztosított Paál József számára. Így a kis László otthon maradhatott magántanulóként, majd gimnáziumban folytatta tanulmányait, szabadidejében pedig kedvére hódolhatott kedvenc elfoglaltságának, a rajzolásnak. Első próbálkozásai festőként Erdély varázslatos tájai láttán kaptak szárnyra, amelyeket a 16 évesek rajongó lelkesedésével barangolt be baráti társaságával. A Maros-parti naplemente című olajfestményén, amely ebben az időszakban született, már feltörőben lévő tehetsége is megmutatkozik. Derűs életszemlélete a szépségek iránti fogékonyság mellett talán szülei vendégszerető életmódjának is betudható, a Paál házban ugyanis gyakoriak voltak a reggelig tartó, meghitt baráti összejövetelek. Összességében minden adott volt hát, hogy a 18 éves László személyében egy kiegyensúlyozott, kellően határozott ifjú lépjen ki a világba, aki jól tudja, mit akar. Szülei unszolására Bécsbe utazott, hogy jogi tanulmányokba kezdjen, ám a paragrafusok unalmas világa helyett valódi vágyát követve a Képzőművészeti Akadémia előkészítő osztályába kért felvételt.

Szerencsére a támogató családi háttérben most sem kellett csalódnia: szülei egy idő után elfogadták választását. Az akadémián töltött évek pedig nagyban hozzájárultak az alapos és pontos ecsetkezelés elsajátításához, és a szellemi fejlődés terén is sokat adtak az ifjú festőnek. Saját útja kezdetét azonban az 1869-ben müncheni kiállítás jelentette, ahol a barbizoni természetrajongók – például a hagyománytagadó Gustave Courbet és Jean Francois Millet – munkáival találkozhatott. A romantikus realizmus nagyszerűsége láttán úgy érezte, semmi keresnivalója tovább Bécsben. Hollandiai tanulmányútján született festményei már egyre következetesebben képviselték saját stílusát. Ezután Düsseldorfba költözése is kedvező döntésnek bizonyult, hiszen Munkácsy Mihállyal való szoros barátsága mind emberi, mind művészi szempontból komoly támogatást jelentett a számára. „Legyél munkás, igaz, nemes, tiszta, ne legyen soha egy rossz gondolatod se, szíved legyen ép, tudjál szeretni, lelkesülni a jóért, szépért” – írta egy levelében szeretett húgának, Bertának, és soraiból arra is ráláthatunk, hogy ő maga milyen elvek szerint élte az életét. Sajnos a családi fészekből rossz hírek érkeztek: az apa elvesztette az állását, teljes anyagi csőd sújtotta a családot, egyetlen reményük fiuk hazatérése lett. „Leveledben kérdezed, mikor megyek már egyszer haza is? Addig nem édesem, míg mind magamnak nem szereztem biztosított állást, mind titeket nem menthetlek meg a gond és bajtól; mit is tennék én most otthon a magam nyomorúságával?” – válaszolta a szülői sürgetést közvetítő Bertának. Nem túlzott: számtalan adóssága mellett alig telt kenyérre valóra, mindez pedig szerelmi életére is rányomta bélyegét. A leányt, aki iránt mély érzéseket táplált, nem adták hozzá egy névtelen és szegény festőhöz.

De legalább a barátaiban bízhatott. 1872-ben Munkácsy anyagi támogatása lehetővé tette, hogy Párizsba utazzon, és bár egy időre visszatért Düsseldorfba, 1873 tavaszán végleg Franciaország mellett tette le a voksát. A perzselő nap hamarosan Barbizonban találta, hogy a táj lenyűgöző csodáját próbálja rávarázsolni a fehéren világító vászonra. Ha pedig épp nem festett, nagyokat sétált a környékbeli erdőkben Munkácsyval, és a két barát eltérő egyénisége és festményei akaratlanul is hatással bírtak a helybeli művészvilágra. Max Liebermann visszaemlékezése szerint Paál „csendes beszédű, álmodozó ember volt, akinek sejtelme sem volt a reális élet fogalmairól, a pénz értékéről, sikerek zajáról. Bizonyos fokig ellentéte volt Munkácsynak, aki gyerekes naivitással büszkélkedett és érzékenyen élvezett minden külső dicsőség-megnyilvánulást. Emlékezem, Parisban néha, sőt gyakran, alig tellett Paálnak sovány vacsorára, de még azt is feláldozta, hogy a boulevard legszebb gardéniáját tűzhesse kopott kabátjának gomblyukába, – vagy hogy rojtos redingote-ujja alatt a legdrágább és legfinomabb keztyűt viselhesse. Csendes komolysággal dolgozott, láttam gyakran Barbizonban, ahol sokszor jártuk együtt a fontainbleaui erdőt. Az ottani nagyok tisztelték, becsülték tehetségét, szerették finom, ködös egyéniségét. Voltaképpen sokkal többre tartották a sikerekben gazdag Munkácsynál.” Sajnos a művésztársak elismerése nem járt együtt a közönség megbecsülésével, ez pedig egyre kétségbeejtőbb anyagi helyzetet eredményezett.

Paál azzal is tisztában volt, hogy ideje kevés. A szifilisz kitartó munkával őrölte fel szervezetét, ráadásul egy éjjel olyan erővel ütötte be fejét a szobájában a mosdó feletti gázcsőbe, hogy reggel ájultan találták a szobájában. Ezt követően állapota egyre rosszabbodott. „A doctorok véleménye szerint szegény Laci agyvelőgyulladásban szenved” – tájékoztatja Bertát lesújtva Munkácsy levelében.  „S őszintén szólva én aki mindég szem előtt tartottam őt, már régóta vettem észre kedélyváltozást benne (…), különösen a múlt nyáron át folytatott levelezés alkalmával néha meg voltam lepetve, olvashatatlan és érthetetlen leveleitől. De ezt annak tulajdonítottam, hogy talán sietve írt, de amikor az ősszel ismét visszatért Párisba, találkoztunk, komoly aggodalmat kezdett bennem ébreszteni állapota (…). Most azonban a baj annyira fejlődött, hogy az utóbbi időben gyakran teljesen elvesztette beszélőképességét s átaljában alig képes egy mondatot teljes össze függésben ki mondani.” Az idő, amellyel Paál László olyan elszántan futott versenyt, végül elfogyott. Szanatóriumi, majd elmegyógyintézeti kezelését követően 1879. március 3-án képtelen volt folytatni a küzdelmet – már azt sem tudhatta meg, hogy Út a fontainebleaui erdőben című műve kitüntetést nyert el a párizsi világkiállításon.

Borító: Önarckép (Wikipédia)