A tűz csiholója

Pálffy Lajos - 2018. május 30. 10:52

Azt talán mindenki tudja, hogy a tűzgyújtáshoz sokáig nem állt rendelkezésre gyufa, hanem különféle fáradtságos módszerekkel kellett dolgoznia eleinknek, hogy meleghez, vagy főtt és sült ételekhez jussanak.

Már az általános iskola ötödik osztályában tanították, hogy mekkora bátorság kellett ahhoz, hogy az állatvilágból éppen csak kiemelkedő ember megragadjon egy égő faágat, aztán azt magával vigye, és szállásán tüzet gyújtson a segítségével. Mert állítólag valahogy így történhetett meg a nagy áttörés, amelynek folytatásában azt is meg kellett oldani, hogy ne a természet, hanem maga az ember lobbantson lángra valamit. Mert hiába őrizték gondosan ezeket a villámlásból származó tüzeket, csak történtek balesetek (lásd a Tűz háborúja című egészen eredeti francia filmet), és akkor bizony nagy bajba került a közösség.

Egy falusi kovács munkája lehetett (Finta Múzeum CC BY-NC-ND)

Tehát a következő hatalmas lépést az tehette meg, aki talán unalmában, de addig dörzsölt egy puha fát egy keményebbel, míg az előbbi fel nem parázslott. Aztán ezt érezvén, gyorsan valami éghetőt, száraz füvet, forgácsot dobott rá, megfújta és már lobogott is a tűz. No de ezt nem csak a filmekből tudjuk, mert vannak még Földünkön olyan népek, ahol így gyújtanak még mindig tüzet. A módszer valóban biztos lehet, de inkább száraz éghajlat kell hozzá. Így aztán voltak, akik tovább léptek. Azt még régen észrevették, ha a kovakőre ráütnek egy acéldarabbal, akkor az valóságos szikraesőt tud produkálni. Csak az volt a baj, hogy ezek a szikrák ahogy megszülettek, úgy ki is hunytak. Aztán egyszer valaki talán éppen egy jó száraz taplógomba felett szikráztatgatott, és lám, megtörtént a csoda, a tapló a rá hulló szikráktól izzani kezdett. Jöhetett a száraz fű, vagy a forgács és kész is volt megint a tűz.

Tehát ezután kovakövet, taplót és egy acéldarabkát cipelt magával egészen a múlt századig az emberiség azon fejlettebb része is, amely tüzet gyújtani akart. Így tettek a magyar pásztorok is, akiknek övén külön kis szütyője, tartója volt a kovának és a taplónak. Ezeket szárazon kellett tartani, de a túrkevei Finta Múzeum jóvoltából most körbe forgatható 8,5 centiméteres acéldarab karikára felfüggesztve, szabadon fityegett az övön. És a napi használat miatt nem nagyon volt ideje a rozsdásodásra.