Frits Sándor tanító úr bátran nézhetett előre

Pálffy Lajos - 2019. november 8. 12:08

Ha pedig megnézünk egy átlagos falusi népiskolát, akkor leginkább két tantermet találunk, ahol az igazgató tanító, és egy beosztott kollégája, néha éppen a felesége látták el az oktatási és nevelési feladatokat. Képzésükre már a két világháború között is nagyon odafigyelt az állam.

A falusi tanítóság nem egy foglalkozás volt csak, hanem valahol hivatás és küldetés is. Az idők hajnalán, a középkorban a tanítás a kolostori, káptalani iskolákban zajlott, az oktatók itt erre alkalmas papok és szerzetesek közül kerültek ki. Ahogy manapság, akkor is az olvasás, majd az írás tudományának elsajátításával indultak, hiszen ezek nélkül lehetetlen lett volna minden érdemi továbblépés. Mint olvashattuk, Magyarországon a felvilágosodás és Mária Terézia hozta el a kötelező iskoláztatást, és ez az időszak volt az, amikor a tanítóképzés megszervezéséről is intézkedett az állam. Az ekkor működő iskolamesterek egy-két éves képzés után az oktatás mellett jegyzői feladatokat is elláttak a falvakban, no és a plébános munkáját is segítették. Ők a későbbi kántortanítók elődei, csak ez utóbbiak már leadták az falusi ügyvitel feladatait az államilag képzett jegyzőknek.

Magyarországon az első tanítóképző Pozsonyban, 1775-ben indult, majd még a Ratio Educationis előtt Temesváron, Budán, Nagyváradon és Kassán is nyílt ilyen intézmény. A képzés jellemzően két esztendeig tartott, és nagy súlyt helyeztek az elmélet mellett a gyakorlatra is. 1777 után pedig a törvény alapján sorra megnyílt a többi képző is, a 19. század közepére 15-16 ezer tanító működött az ország területén, akik jellemzően férfiak voltak, a tanítónőképzést az angolkisasszonyok indították el 1855-ben, a fővárosban. Nagy változásokat hozott a már emlegetett, Eötvös-féle 1868. évi 38. tc., amiben három évre emelték többek között a tanítóképzés idejét, és meghatározták a felvételi követelményeket is. Eldőlt az is, hogy húsz állami tanítóképző építésével tovább erősítik az állam szerepét a közoktatásban.

Mert ahogyan az egész oktatási rendszerben, a tanítóképzésben is a felekezeti intézmények voltak a meghatározók. Ami persze nem volt baj, csak éppen az állam központosító törekvéseit gátolta. Mert a mindenkori „álladalom” elsősorban törvénytisztelő, engedelmes és persze képzett polgárokat akart látni az oktatási „outputban”, ami egyébként valahol természetes is. A képzőkbe felvettekre is ilyen kritériumok vonatkoztak, és a tanítói oklevél megszerzése is ezeknek az elveknek volt alárendelve. A falusi tanítók jellemzően maguk is jórészt faluról indultak, tehetős gazdák, helyi hivatalnokok gyermekei voltak. A hat elemi elvégzése után a két háború között következett a négy „polgári” városon, aztán pedig a tanítóképző. A korszak falusi tanítónak a javát a Nyugat-Dunántúlon például a kőszegi és a pápai tanítóképzők adták. Tudnunk kell azt is, hogy a képzés jelentős költségekkel járt, amit a családnak kellett kigazdálkodni. De aztán a gyermekből az oklevél megszerzése és az elhelyezkedés után már „úr” lett, a falusi intelligencia hármas számú tekintélye.

Borító: Az ország negyedik állami tanítóképzője Jászberényben (Verseghy Ferenc Könyvtár CC BY-NC-ND)