Gvadányi, a tollforgató tábornok

Pálffy Lajos - 2021. május 10. 10:50

Gvadányi uram a jó Balassi Bálinthoz hasonlóan a pennát is legalább olyan jól forgatta, mint a kardot. Csak neki megadatott a nyugodalmas, hosszúnak mondható időskor. Amikor is az akkori ország egyik legnyugatibb városában, Szakolcán éldegélt pompásan.

A jövendő költő és tábornok 1725-ben, Rudabányán született, ősei itáliai őrgrófok voltak állítólag, akik elszegényedvén, kardjukat Bécsnek ajánlották fel. Az egyik Guadagnis, Alessandro ott is maradt holtan a szentgotthárdi csatatéren 1664-ben. Fia viszont már grófi címet kap a török kiűzése során tanúsított vitézségéért. Aztán a cím mellé pedig egy Forgách grófkisasszony kezét is elnyerte. János nevű fiuk pedig nejével, Pongrácz Eszter bárónővel Rudabányára költözött, ahol 11 gyermekük közül elsőként megszületett 1725-ben hősünk, a vitéz katona és jeles költő, aki az egri gimnáziumban pallérozta az elméjét, és írta első verseit, majd évfolyamelső volt a jezsuiták nagyszombati egyetemén.

De 18 esztendősen mégis katonának állt, a Szirmay-ezredben volt zászlós. Megjárta 1743-ban a porosz hadszínteret, aztán Itáliában hadakozott tovább Mária Teréziáért. Itt éri el a tiszti rangot, majd az osztrák örökösödési háború végén, 1748-ban Eszékre kerül, már kapitányként. Itt nyergel át a lovassághoz, és rövidesen indulhat is a hétéves háborúba (1756-1763), mikor is ismét csak a porosz Nagy Frigyest próbálják térdre kényszeríteni. Hadik András előőrseként lovasaival ott van 1754. október 15-én Berlin megsarcolásánál, meg is kapja rövidesen az őrnagyi rangot. 1765-ben, a háború után már ezredesként a beregi, majd a szatmári részeken állomásozik. Itt, a vadászgatással, mulatozással töltött békeévekben születnek első komolyabb epikai művei. 1775-ben még Galíciába vezénylik, hogy 1783-ban a tábornoki kinevezéssel, 58 évesen megkapja az obsitot is.

Pénze pedig éppen elég ahhoz, hogy 1785-re Szakolcán már álljon díszes homlokzatú kis palotája, és újra is nősül majd ekkor. Aztán igazán példamutató módon tudja élvezni ezeket a nyugdíjas éveket. Vadászgat, kertészkedik, be-benéz a megyegyűlésre, és gyakran látogatja a pöstyéni fürdőt is. És 1787-től sokszor névtelenül írja remek nyelvezetű, pikantériától sem mentes elbeszélő költeményeit a török háborúkról, Rontó Pálról és Benyovszky Móricról, XII. Károly svéd király kalandjairól, és egy falusi nótáriusnak (jegyzőnek) budai utazásáról (1790), majd annak 1796-ban elmélkedéseiről, betegségéről és haláláról szóló híres műveit. Kiadja nem kevésbé olvasmányos levelezését is, a kardforgató poétát végül 1801 decemberében, 78 évesen kísérik utolsó útjára.

Borító: Wikipédia