Idegen tárgyak a könyvekben

Fáy Zoltán - 2022. november 23. 10:23

Amikor könyvet veszünk a kezünkbe, általában annak tartalmával szeretnénk megismerkedni. A lapokról olvasható szöveggel, képekkel, esetleg kottákkal. Előfordul, hogy a könyv maga is művészi alkotás, a szedés valóságos műremek, a könyvkötés iparművészeti kreáció, sőt akár a papír minősége is különleges, s ilyenkor a kötet tartalmának befogadásához a tárgy megjelenése, fizikai valósága is jelentősen hozzájárul.

Aki azonban gyakran forgat régi, nem nyomdából frissen kikerült kötetet, egészen biztos, hogy találkozott már a lapok között idegen, sokszor egyáltalán nem odaillő tárgyakkal. Ennek egyik oka valamely korábbi könyvhasználó hanyagsága lehet. A XIII-XIV. században élt angol püspök és politikus, de mindenek előtt híres-neves könyvbarát, Richard de Bury, Philobiblion című művében hosszú, elítélő részt szentel a könyvrongálás különböző formáinak, a lapok beszennyezésétől, a lapszélrajzoktól és firkáktól kezdve a könyvbe tett tárgyakig. „Könyvjelző gyanánt szalmaszálakat raknak a könyvbe – panaszkodik a középkori bibliofil a könyvpusztítókra. Nem restellik, hogy a nyitott könyvön gyümölcsöt és sajtot egyenek, s vigyázatlanul poharazgassanak fölötte. Ha nincs kéznél a táskájuk, az ételmaradványokat bent hagyják a könyvben.”

Régi könyvekben könyvjelzőként számtalan tárggyal találkozhatunk. Öreg katolikus imakönyvek leggyakoribb könyvjelzője a szentkép, amelyeknek számtalan fajtája létezik. Az utóbbi kétszáz évben leginkább valamilyen különleges alkalomból osztogatott szentképek kerültek az imakönyvekbe, olykor kifejezetten nagy számban. Ezüst- és aranymisére, szentek ünnepein tartott istentiszteletek után osztogatott képecskék.

Külön érdekesség, hogy szerzetesi közösségek könyveiben a könyvjelző gyakran egy-egy használatból kivont és némi vagdalással átalakított játékkártya lapja. Ennek oka, hogy a katolikus egyház koronként különböző intenzitással, de a szerencsejátékot gyakran elítélte, és egy-egy buzgó elöljáró képes volt az akár kavicsokkal licitáló partikban használt kártyapaklikat is száműzni a közösségek rekreációs gyakorlatából. A leggyakrabban szív alakúra vágták a kartont és a megjelölni kívánt helyen a lapszélre csúsztatták.

De sok száz éve is elő-előfordult olyan megoldás, ami a mai könyvjelzőkhöz jobban hasonlított: ilyenkor a forgalomból kivont kártyákat egyszerűen csíkokra vágták. A könyvjelzőnek használt sajtszeletek, szalonnabőrök és szalonnadarabkák már sokkal veszélyesebbek. Ezek ugyanis óhatatlanul összezsírozzák a könyv lapjait, maradandó károsodást, éktelen, sokszor több lapon átütő foltokat hagyva.

A kartonlapból készült könyvjelző azért praktikus, mert a vastagabb papír kevésbé tud rásimulni a lapszélre, s így a könyv használója könnyebben megtalálja a keresett szövegrészt. Ha viszont ilyen nem áll rendelkezésre, megteszi bármilyen kis papírfecni is. Ezek közé tartozik a könyvrongálás minősített esetének tekinthető eljárás, amikor az olvasó egy kevésbé fontos másik könyv lapját tépi ki és teszi be jelzőként az általa használt kötetbe.
Nem könyvjelzőnek használták azokat a növényi maradványokat, amelyeket főként az elmúlt évszázadokban tettek a lapok közé a botanika iránt érdeklődő eleink. A virág- és levélpréselés szokása egyébként közel sem olyan ártalmatlan, mint amilyennek látszik, ugyanis a száradó növényi maradványok ugyanúgy foltot hagynak a lapokon, mint az odacsúsztatott szalonnabőrke.
Régi könyvekben sokszor találhatunk állati maradványokat is, sőt még rosszabb esetben élő állatokat. Főként rovarokat, mert a könyvek emberen kívüli másik nagy károsítója, az egér és a patkány, nemigen tud a lapok közé préselődni. A régi könyvek nagy veszedelme a szú, amelyik mind a fatáblákat, mind a könyvek lapjait fogyasztja, apró, de sokszor kacskaringós rágatokat hagyva maga után.

Sokkal kevesebb kárt okoz és lényegesen ritkább állat a régi könyvek lapjai között is előforduló könyvskorpió. A tudományos világban Chelifer cancroides néven ismert apró állatka mindössze pár milliméteres és, bár állítólag sokfelé megél, igazi ritkaság, ha előbújik egy-egy régi könyv lapjai közül. Mivel apró atkákkal táplálkozik, viszont a könyvek lapjait nem károsítja, tulajdonképpen hasznára van a könyveknek. Majdnem biztosra vehető aztán, hogy a könyvek lapjain mumifikálódott repülő rovarok nem önszántukból kerültek a régi művek lapjaira. Sokkal inkább egy-egy hanyag könyvhasználó a kötetre röppenő rovarokkal egyszerűen a kötet összecsapásával végeztek, majd még arra is lusták voltak, hogy a maradványt lepöcköljék.

Látványnak egyáltalán nem szép egy ilyen rovarmúmia, mégis érdekes, ha arra gondolunk, hogy az állat talán két-háromszáz évvel ezelőtt bosszantott egy olvasót.

Borító: Könyvjelző csíkokra vágott kártyalap maradványokból (Magyar Ferences Könyvtár)