Vándorok és falvak IV. – Kik is voltak azok a kupecek?

Pálffy Lajos - 2022. május 27. 9:08

Válaszoljuk is meg akkor nyomban a címben feltett kérdést: a kupec leginkább olyan állatkereskedő volt, aki egészen a múlt század legvégéig járta a falvakat, helyi és országos vásárokat és igyekezett egy állatot olcsón megvenni, majd még ugyanott, vagy távolabb, drágábban eladni.

Ehhez pedig azért némi rátermettség is kellett, Rideg Sándor nem éppen hitelesen rajzolta meg a kupec, avagy a Haumann Péter által zseniálisan alakított lócsiszár, a Patás alakját az Indul a bakterházban. Bizony, ahhoz, hogy egy lehasznált, pókos lábú, alig látó lovat jó áron el tudjon valaki adni, kellett azért némi tudás, rábeszélő képesség, finesz. Kelekótya kupec nem élt volna egy napig sem meg a szakmában, mert hát voltak olyan időszakok, hogy népszerű volt ez a kevés fizikai munkával, viszont esetleg annál több bevétellel járó foglalkozás. Amit persze nem csak azok űztek, akik nem szerettek nagyon dolgozni, hanem gazdálkodó parasztemberek is saját hasznukra, vagy csak úgy kedvtelésből. A kupecek klasszikus előfordulási helye, terepe a falvak mellett az állatvásárok voltak, olyanok, mit például a Zalaegerszegen, a Zala folyócskán túl, a Batthyány Lajos út jobb oldalán még a múlt században, vagy még korábban kialakított, füves, sáros vásártér, a maga lacikonyhás sátraival, bódéival. Nem véletlen, hogy most Vásártér utcának hívják a területen futó utakat, itt volt hosszú évtizedekig minden hónap első keddjén az egerszegi országos állatvásár, minden dunántúli (somogyi, zalai, vasi) kupecek nagy találkozóhelye.

Bizony, itt aztán voltak olyan figurák, hogy a megfeketedett bütyke kilógott a hasadt gumicsizmából, de olyan köteg ötszázast (akkoriban az volt a legnagyobb címlet) húzott elő a nadrágzsebéből, amilyent e sorok akkor még gyermekkorú írója álmában sem látott. A jóember egyébként a gazdálkodás mellett, kiegészítésül űzte a mesterséget, de a főállású kupecek java cigány származású volt ezen a vásáron is. Ezek egymás között is bizniszeltek, de még inkább próbálták olcsón megvenni, majd drágábban eladni a „parasztok” által ide hajtott állatokat. Jellemzően lovakat és szarvasmarhákat, mert a múlt század második felében, Zalában már/még nem volt divat birkákat tartani. Az is igaz, hogy több volt a marhából a kínálat, a lótartás már a traktorok terjedése miatt nem annyira volt kifizetődő a háztáji gazdaságokban. De az igazi kupec mégis csak lovakkal dolgozott inkább, talán azért is, mert azokhoz nagyobb szakértelem kellett.

Mert az még csak látszott, ha „pókos” volt egy ló lába, tehát a sok munkától bőrkinövések voltak rajta. Vagy az, hogy „nyúlfoga” van, tehát nehezebben tud legelni, mint normális fogazatú társai. A látásának és járásának vizsgálata már nem ment mindenkinek, és korának megállapításához is kellett némi szakértelem. Pláne, ha valamilyen természetes festékkel, mondjuk diópáccal eltüntették a fehéredő szőrszálakat. Ha pedig mondjuk egy ideges, harapós, rúgós lovat olcsóbban meg tudtak venni, akkor azt megitatták sörrel, borral, hogy amikor drágábban továbbadták, az ne nagyon ficánkoljon az alkunál. Ha pedig az volt az érdek, hogy rúgósnak mutassa egy szelíd ló magát, és így alkudni lehessen az árából, akkor egy tűt szorítottak a tenyerükbe, azzal paskolták meg az állatot. Ami ki is rúgott, meg is ugrott ilyenkor a hirtelen jött fájdalom miatt.

(A sorozat következő részében a Magyarországon vándorló cigányságról olvashatnak.)

Borító: Benyovszky István: Szatmári lóvásár (mutargy.com)