ELSÜLLYEDT VILÁGOK SOROZAT

Lésza, varsa, dobóháló

Lésza, varsa, dobóháló

- 2018. január 15. 12:32

Valahogy a dunai halászat sosem volt annyira reflektorfényben, mint a balatoni, vagy éppen a tiszai. Ugyanakkor a hömpölygő folyam évezredeken át táplálta a partjain lakó embereket, a honfoglalás után a magyarságot is. Különösen a szigetközi részén, és déli szakaszon alakult ki jelentős halászati kultúra. Ami sok ember megélhetését jelentette a két háború között is.

A régi magyar halászok életéről, módszereiről, a halfajtákról talán a legteljesebb képet Herman Ottó 1887-ben és 1888-ban megjelent kétkötetes munkájából, A magyar halászat könyvéből tudhatjuk meg. Azért is, mert jól tudjuk, Herman Ottó nem szobatudós volt, nem mások eredményeiből, adataiból gazdálkodott, hanem keresztül-kasul bejárta és megkutatta a Kárpát-medencét. Útjai során különösen sokat időzött halászok között, igaz, akkor már a vízimadarak népes seregletét is összeírta. Az általa is leírt halászati módszerek közül talán a legősibb, és a Duna mellékágaiban is alkalmazták a „rekesztést”, egy-egy kisebb ág elzárását, és halainak megszerzését. Ehhez hasonló módszer a „lészák” telepítése, amikor a folyóágba, patakba faágakból, deszkákból egy „V” alakban elnyúló szűkítést építenek be, és ennek legkeskenyebb pontján kiveszik az oda úszó halakat.

Halászok emelőhálóval valahol a Szigetközben (MaNDA)
Halászok emelőhálóval (lészával) valahol a Szigetközben (Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum © Minden jog fenntartva)

Aztán a szigetközi, de a bajai halászok is használták az emelőket, igaz ezekkel a rudakra kötözött, keretre feszített négyszögletes hálókkal olyan tetemes mennyiségű halat nem lehetett kifogni, mint egy kerítőhálóval. Amit viszont a holtágakban, mellékágakban nem volt egyszerű bevetni a sok hordalék, uszadékfa miatt, amikben folyton elakadhatott. Az ilyen vizeken az emelő mellett ritkábban használták a dobóhálót is, de inkább a varsás módszer volt a legelterjedtebb. A széles szájú, egyre szűkülő halcsapdák, varsák komolyabb példányok megfogására is alkalmasabbak voltak, mint az emelő- vagy a dobóhálók. A vízből kiálló három karó, (és az alattuk lapuló tölcsér alakra font háló) még napjainkban is hozzá tartozik a szigetközi, vagy a Baja környéki mellékágak, ártéri vizek képéhez. Aztán vannak még a folyóvizeken bevetett, kevésbé „halbarát” módszerek is, amiket már régen is használtak. A „gereblyézés” például azt is jelenti, hogy egy erősebb zsinórra több éles horgot is felkötnek, és azt két csónakkal vontatni kezdik a nagyobb halakban gazdag vizeken.

Aztán az is igaz, hogy minden tapasztaltabb dunai halásznak is volt valami saját módszere, tudománya, titkos halfogó helye, amit persze nem volt hajlandó elárulni senkinek. A halászat hagyománya (szerencsére) megmaradt, tovább él a Dunán is és talán mindig lesz olyan ember, aki csónakjával kievez, hogy hálóját kivesse.

Borító: Naptárlap dunai halászok fotójával (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

Elsüllyedt világok sorozat

Lakodalom van a mi utcánkban
2019. május 24. 9:16

Út az oltár elé
2019. május 10. 10:42

Jegyesség, mátkaság, boldogság
2019. április 30. 11:27

A szent keresztfa
2019. április 18. 8:27

Hasonló a hasonlónak örül?
2019. április 12. 11:01

A legutolsó út
2019. április 5. 10:41

Virrasztás kevés pálinkával
2019. március 25. 1:16

Amikor nincs tovább
2019. március 12. 1:05

Ideje van a meghalásnak is
2019. március 1. 11:59

Mosakodás, feredőzés
2019. február 22. 11:24