Művei a közönség fejében álltak össze

Pálffy Lajos - 2019. december 2. 11:33

A festészet nagy, egyetemes történetében számtalan különc figurával találkozhatunk. Vannak fékevesztett korhelyek, mint mondjuk Modigliani, vannak örökké rajzolni tanulók, mint Cézanne. És sok kísérletező, a formanyelvet, technikát megújító figurával is találkozhatunk, akiknek eredményei aztán vagy követőkre találnak, vagy pedig elfelejtődnek. A 160 esztendeje született Georges Seurat szerencsére az előbbiek közé tartozik.

Az azért hozzá tartozik az igazsághoz, hogy általa kifejlesztett, majd később tökélyre is vitt pointilizmus ugyan még életében követőkre talált, de aztán az impresszionizmussal kezdődően kiengedték a szellemet a palackból, és Seurat színes pontokból felépített világa már senkit sem érdekelt annyira, mondjuk a „vadak” (fauves) már szinte minden hagyományt felrúgó, nagy színfoltokból építkező festészete mellett. Hogy aztán az utánuk következő „szörnyűségekől”, mondjuk a nonfiguratív festészetről már ne is beszéljünk. Mert eljött az is, amikor a műtermében a festőállványra helyezett, vakkeretre feszített vásznon ecsettel dolgozó ideje lejárt. Előbb fogta magát, és kiment a szabadba, aztán mondjuk odáig jutott, hogy már az sem nagyon érdekelte, amit ott látott, csak festett valamit. De az iskolázás, a párizsi École des Beaux-Arts például, az sokáig kitartott a hagyományok mellett.

Többek között ide járt a szolid, visszahúzódó polgárfiú, Georges Seurat is, akinek aztán a korán jelentkező tüdőbaja miatt nem adatott hosszú élet. Mindössze kilenc év volt, amit intenzíven festéssel, kísérletezéssel tölthetett, és ez alatt talán 10-15 nagyobb lélegzetű munkával készült így-úgy el. És minden szolidsága mellett egy kisfia is született a barátnőjétől, de állítólag minden nap a mamánál ebédelt. És egyszerre volt a színtan kutatója, és olyan festő, aki ezeket a kutatási eredményeket használja is. Foglalkozott a színek kontrasztjaival, a színfoltokból összetevődő hatásokkal, és arra a megállapításra jutott, hogy a kívánatos látványt apró, tiszta színfoltok egymás mellé helyezésével is el lehet érni. Így a kép tulajdonképpen a nézője szemében, pontosabban az agyában áll össze.

Hogy aztán mennyire „pepecs” munka volt ilyen kis, félcentis foltocskákból összerakni egy nagyobb vászonnyi képet, azt el lehet képzelni. Ráadásul Seurat a visszaemlékezések szerint rengeteg előtanulmányt, rajzot, vázlatot is készített egy-egy munkájához. A legnagyobbhoz, legismertebbhez, a Vasárnap délután a Grande Jatte szigetén címűhöz vagy ötvenet. Ez a 1884 és 1885 között készült mű volt a második, nagy vitákat kiváltó pointilista festménye. Még előtte, 1884-ben fejezte be a Fürdőzés Asnières-ban című művet, amit az ítészek nem voltak hajlandóak kirakni az aktuális szalonkiállításon. Ezért aztán Seurat és barátai (Paul Signac, Henri-Edmond Cross/Délacroix és sokan mások) létre is hozták a kezdetben kétes hírnevű Függetlenek Szalonját. Hogy aztán mennyire változnak az idők, azt az is mutatja, hogy a Vasárnap délután már az 1886-os „hivatalos” Szalon egyik szenzációja. Aztán 1888-ban elkészül a Modellek című időigényes képpel is, mert ezen a „kép a képben” forma is megvalósul, a három akt mellett a falon ott van a Vasárnap délután is.

Az egyre betegebb művészt aztán a fiatal Henry Matisse is meglátogatja, de míg Signac és Cross a pointilizmust viszi el annak határaiig, Matisse már jócskán túl is lép rajta.

Borító: Vasárnap délután a Grande Jatte szigetén (Wikipédia)