Nem kalandor, király és felfedező

Pálffy Lajos - 2021. április 7. 8:09

Egy boldogabb időben a gyerekek még Benyovszky Móric gróf, vagy éppen Jelky András kalandjait olvasva repülték körbe a képzelet szárnyán az egész világot. A két kortárs utazó közül nézzük meg először a gróf úr kalandjait, hiszen ő van előrébb a névsorban.

Benyovszky Móric a Nyitra vármegyei Verbón született (ma is áll a szülőháza) 1746. szeptember 20-án, apja Benyovszky Sámuel lovassági tábornok volt népes lengyel rokonsággal, anyja pedig a dúsgazdag Révay bárók ivadéka. Tehát nem volt ez egy hátrányos helyzetű indulás a kor körülményei között. Az minden esetre furcsa lehet, hogy az apja révén már tíz esztendősen ott van a kis Móric a hétéves háború (1756 – 1763) sziléziai hadszínterén II. Frigyes ellen támadva, vele szemben védekezve. Aztán a folytatásban már Litvániában találjuk, ahová talán éppen a Habsburgok seregéből szökve, birtokügyek miatt érkezett. Hogy aztán közben itthon elveszítse apai örökségét, hiszen távollétében az elhalt tábornok birtokait a szemfüles felvidéki rokonság foglalta el. És nem is óhajtott abból távozni, még fegyveres fenyegetés hatására sem. Mert a hazatérő ifjú kipróbált embereivel így is próbálta visszanyerni a jussát, de csak azt érte el a keménykedéssel, hogy a Bécsben is otthonosan mozgó rokonság bírósági eljárás nélkül, uralkodói rendelettel megfoszttatta birtokától, sőt grófi címétől is.

Ezek után a húsz esztendős Benyovszky Lengyelországba indult a rokonság támogatásáért, de ott 1767-ben ismét csak egy háború várta, amely Lengyelország első felosztása előtt robbant ki. Amikor is a meggyengült államot olyan „farkasok” vették körül, mint a porosz II. Frigyes, Mária Terézia és az orosz Nagy Katalin. Különösen az utóbbinak volt a lengyel államügyekre nagy befolyása, amely ellen a nemesség „bari konföderációja” kezdett harcot. Hozzájuk csatlakozott Benyovszky is, aki az első lengyel vereségek után összegyűjtve a menekülő lovasegységeket, az ukrajnai Sztanyiszlav mellett csapott össze a cárnő katonáival. És sebesülten fogságba is esett, előbb Kijevben, majd Kazanyban raboskodva. Utóbbi helyről pedig megszökött, de vesztére Szentpétervárra ment, ahol ismét csak elfogták. Ekkor már nem volt pardon, és egy rabmenettel 1769 novemberében útnak indították Szibéria felé. Annak is a legkeletibb részébe, Kamcsatkára, ahová egy éves gyalogmenet után érkezett meg a száműzöttek csapata.
Itt aztán, miután felmérte a helyszínt (le is írta a vidék állat- és növényvilágát, földrajzát), a kormányzó bizalmát is elnyerte.

De nem kívánt itt megöregedni, ezért száműzött, rab társaival szövetkezve 1771-ben elfoglalták Bolsereckoj erődjét, és a kikötőben lévő hajókat. Majd a Péter és Pál nevű vitorláson megkezdődnek hősünk tengeri kalandjai is. Amelyekről majd a sorozat következő cikkében olvashatnak.