KÖZKINCSTÁR SOROZAT

Rákóczi és a szépírás III.

Rákóczi és a szépírás III.

- 2022. augusztus 4. 6:58

Bárkányi János ferences szerzetest 1688-ban elöljárói az ostromlott majd csellel bevett munkácsi várból Gyöngyösre helyezték, ahol hitszónoki megbízást kapott. A gyöngyösi kolostor azon kevés rendházak egyike, amelyikben a török hódoltság alatt is folyamatos volt a szerzetesi jelenlét. Talán ennek is köszönhető, hogy a kisváros lakói megkülönböztetett szeretettel viseltettek a ferences barátok iránt. Ennek egyik ma is jól látható jele a végrendeletileg rendházra hagyott számtalan ingó és ingatlan érték. Persze a tartományfőnök igyekezett minden hagyaték kapcsán úgy rendelkezni, hogy az adomány ne kockáztassa a koldulórendi szerzetesek szegénységi fogadalmát.

Még Gyöngyösre helyezésének évében, 1688-ban Bárkányi János is egy nagyobb adomány kapcsán került nehéz helyzetbe. Egy helyi lakos, özvegy Tassy Mihályné nem egyszerűen a rendházra kívánta hagyni vagyonát, hanem kifejezetten Bárkányi Jánost kérte fel, hogy kezelje és fordítsa jótékony célra hagyatékát. Csakhogy Kecskeméti Gellért tartományfőnök és a rendi tanács ezt egyáltalán nem tartotta összeegyeztethetőnek a szegénységi fogadalommal, ezért rögtön lefoglalták a Bárkányinál talált pénz egy részét. Magyarázattal persze nem tartoztak, de mint hamarosan kiderült, nagyon sajátos célra fordították Tassyné örökségét, ami nem egészen tekinthető jótékonykodásnak.

A szécsényi ferences rendház egy rajzon (Magyar Ferences Könyvtás és Levéltár)

Ebben az időben Magyarországon tartózkodott az obszerváns, tehát szigorúbb rendtartású ferencesek legfőbb elöljárójának, a generálisnak személyes megbízottja, Antonio Lazari, akire a hazai rendtartományok határainak és kéregetési területeinek újrarendezését bízták. Ez rendkívül hálátlan feladat volt, hiszen valamennyi provincia ragaszkodott rendházaihoz, viszont a török uralom alatt alapított új házakkal nagyon észszerűtlenné váltak a határok. Kecskeméti Gellért pedig alighanem úgy vélte, hogy a kedvezőbb döntés kieszközlése érdekében érdemes Antonio Lazari szobáját kissé lakájossá tenni. Ezért a galgóci rendház vendégszobáját kimeszeltették és valószínűleg új bútorokat is vásárolhattak, hogy az itáliai megbízott jobb szívvel viseltessen a szalvatoriánus rendtartomány iránt.
Eredménye azonban nem sok lett ennek az igyekezetnek, ugyanis mindegyik provincia úgy érezte, rájuk nézve kedvezőtlen és méltatlan döntés született. A határozatot hosszas vizitáció után 1689. július 24-én hirdették ki, de még évekkel később is igyekeztek a szerzetesek különböző – és nem is kizárólag egyházi – fórumokon visszavonatni. A Szűz Máriáról nevezett Rendtartománytól elvettek két őrséget, és a zágrábi és a pécsi kusztódiából megalakult a Szent Lászlóról nevezett rendtartomány. A Legszentebb Üdvözítőről nevezett rendtartománytól elvették a pesti, sümegi és veszprémi kolostorokat, és ezeket a mariánusok kapták, amiért cserébe át kellett adniuk a beckói rendházat. Senki sem volt elégedett Lazari határozatával, de a legrosszabbul alighanem a szalvatoriánusok jártak. Sajátos módon próbálták meg kompenzálni a helyzetet, és a sümegi és a veszprémi konventet gyakorlatilag teljesen kiürítve adták át a társprovinciának.

Szécsény régi fotón (Magyar Ferences Könyvtás és Levéltár)

1689-ben Gyöngyösről Szécsénybe helyezték Bárkányit, ahol hatalmas feladat várt rá: a rendház és templom újjáépítése. Ráadásul egy teljesen elnéptelenedett térségben kellett tevékenykednie, tehát a koldulórendi szerzetesi élet újraindításához először az elmenekült lakosságot kellett visszacsalogatni. Bárkányi előtt ebbe a hatalmas feladatba már beletörött Erdős Athanáz, majd Fülöp András bicskája is. Zrínyi Ilona gyóntatója azonban sikeresnek bizonyult.

Egy szekérre rakta fel azokat a liturgikus tárgyakat, amelyekre szükség volt a templomi élet újraindításához: oltárkövet ereklyével, misekönyvet, miseruhát, egyebeket, és útnak eredt. A tartományfőnököt részletes levélben értesítette a nógrádi városkával kapcsolatban. Mindenhol csak pusztuló romokat talált, emberrel csak egy Halász nevű helységben találkozott, mert a török és a pestis elől Szécsény városa, de szinte egész Nógrád megye is elmenekült. Bárkányi azonban megtalálta a megoldást: leveleket írt, mint jelentéséből kiderül, „népies, hazai nyelven”, a környék falvaiba, hogy Szent Máté evangelista ünnepére, szeptember 21-re jöjjenek a romos ferences kolostorhoz. És a várt eredmény nem is maradt el: valóságos népünnepély lett a visszatérésből. Bárkányi pedig ünnepi misét tartott a szabadban, a szekérre rakott oltárkövön. A város huszonöt év elhagyatottság után lassanként újranépesült.

Galgóc fotón (Magyar Ferences Könyvtás és Levéltár)

A rendház és templom újjáépítése azonban ebben az évben már nem sikerülhetett. December 6-ig dacoltak az időjárással. Addig a földön aludtak, asztaluk egy koporsó deszka volt, a legnagyobb nélkülözés közepette dolgoztak a romok helyreállításán. December elején a hideg miatt Pásztóra kellett visszahúzódniuk, ahová december 24-én érkeztek meg. Ez annál is kevésbé lehetett idegen Bárkányi számára, mert Nagybárkány eredeti ura a pásztói ciszterci apátság volt. Pásztó Hatvan bevétele, 1544 után elnéptelenedett, de a XVII. század közepétől lassacskán újraindult a falu élete. Mivel azonban az 1668-tól Pásztón szolgáló Pásztóhy György ekkor már valószínűleg nem élt, a település pap nélkül maradt, ezért nagy örömmel fogadták a ferenceseket, akik húsvétig maradtak, és csak ezután tértek vissza Szécsénybe, hogy folytassák munkájukat.

Borító: Galgóc rajzon (Magyar Ferences Könyvtás és Levéltár)