Rodostó: 12 év társas magányban

Pálffy Lajos - 2020. április 16. 12:11

Háromszáz esztendeje annak, hogy Rákóczi Sztambulból induló hajója kikötött a Márvány-tenger partján, Rodostóban. A vezérlő fejedelem megérkezett hányatott életének utolsó állomására, ahonnan aztán 12 esztendőn át próbált szabadulni, hasztalan.

A kurucok ügye nem is az 1708 augusztusi trencséni csatában bukott el, a kor nagy politikai sakkjátszmáinak lett inkább az áldozata. Rákóczi amúgy Sziléziába tartott, egy porosz királyfit hozott volna a trónra. A súlyos vereség után pedig fokozatosan szorult vissza a Tiszahátra, ahonnan mozgalma elindult. 1710 januárjában Romhánynál még felcsillant a remény, a svéd segítség megszorította a fehérkabátos gyalogságot, de a kurucok a zsákmányra vetették magukat, így ez a csata is elveszett. A pénz közben elfogyott, az országban pestis dúlt, és 1711. február 21-én a fejedelem elhagyta az országot. Azért ment, hogy a segítséggel visszatérhessen, de csak a hamvai jutottak haza 1906-ban. Hogy aztán 14 év múlva, Trianon után megint idegenbe kerüljenek.

A fejedelem lengyel földön Sáros grófjaként élt két esztendeig, majd a szabadság ügyéért Gdansk városából kihajózva, Anglia érintésével 1713 januárjában szállt partra Dieppe kikötőjében. XIV. Lajos ugyan nagy tisztelettel tartotta, de politikai tényezőként nem kapott már mozgásteret. Így aztán 1717-ben elfogadva III. Ahmed szultán meghívását, Isztambulba költöztek a maradék kurucok. Ahol is abban reménykedtek, hogy török segítséggel térnek majd vissza Magyarországra. Ez Esterházy Antal erdélyi akciójával megvalósulni is látszott, de a maréknyi kuruc mellett a sereg zömét adó tatárok kegyetlen rablásait nem nézték itt jó szemmel. Aztán Belgrád elvesztése után 1718-ban a török megkötötte a pozsareváci békét, füstbe ment minden terv. De a folyamatos Habsburg követelőzés ellenére a szultán nem adta ki a kurucokat, és nem is költöztette át a kolóniát Ázsiába.

Végül csak abba ment bele, hogy a fővárostól 120 kilométerre lévő Rodostóba (ma Tekirdag) települjenek. Az itt töltött 12 évről részletesen írt Mikes azokban a levelekben, de érdemes Szekfű Gyula szakmunkáját is elolvasni az eligazodáshoz. A hajóval érkező kuruc emigrációnak a szultán 23 házat üríttetett ki a város örmények lakta, leggazdagabb negyedében. De 30 janicsár is ki volt vezényelve, ki tudja, hogy ki ellenében. Bercsényi, a hű barát, a kikötéskor mindjárt anagrammát is gyártott a Krisztus előtti 7. században a görögök által alapított városka nevére, „ostorodnak” nevezve azt. De ezt az ostort leginkább a reménytelenség jelentette, a fejedelem franciaországi költözésért folyamodó leveleire nem jött válasz, de Lengyelországba, egykori szerelméhez sem mehetett vissza. A körülményekre viszont nem lehetett panasz, a heti két kilovagolás, és a nyulakra, fürjekre való vadászat jelentette a szórakozást. A fejedelem hajnalban kelt, misét hallgatott, majd emlékiratain, levelein dolgozott. Délután pedig mint bútorasztalos tevékenykedett, de csatajeleneteket is szívesen rajzolt, azt este a társasági életé volt. A helyiek királynak szólították, de Mikes szerint féltették lányaikat, asszonyaikat a kurucoktól.

Gondot igazán a nagy formátumú apához egészen méltatlan gyermekeinek ügyei, no és a kalandorok jelentettek, akik jó pénzért mindent megígértek a lelkileg megtört fejedelemnek. S ha a lélek tartósan beteg, beteg lesz a test is, így távozott 56 évesen, 1732. október 27-én ebből a világból.

Borító: A Mányoki-féle portré tovább él a fejedelem ábrázolásaiban (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)