ÉVFORDULÓ SOROZAT

Száz esztendeje végképp a Napúton

Száz esztendeje végképp a Napúton

- 2019. június 20. 12:14

Száz esztendeje kelt útra, pontosabban lépett végképp a Napútra Csontváry Kosztka Tivadar, a patikus festőművész. Akiről szerencsére lepattantak az izmusok, az akadémiák, a saját útját járta be. És ezalatt festette meg gyönyörű és sokszor hatalmas vásznait. Amiket aztán kocsiponyvának szánt egyik örököse.

Azt mondják, már az apja is különleges ember volt, a kisszebeni (Szepesség) patika vitele mellett rakétákkal, pukkancsokkal kísérletezett, de rendőri feladatokat is vállat. Fiát a helyi piaristákhoz járatta, de az 1853-ban született Tivadar nem sok érdeklődést mutatott a holt tudományok iránt. Mégis 1874-ben már a pesti egyetemen tanulja a gyógyszerészetet, majd néhány szemeszter jogot is hallgat. A patikusi bizonyítvány megszerzése után pedig segédként helyezkedik el Léva, Igló, majd Eszék gyógyszertáraiban. Öt év munka után, 1880. október 13-án jön el a nagy fordulat, a vénasszonyok nyarának szép délutánján a patika előtt lerajzol egy parasztszekeret, ami a főnöke elismerését is kiváltja. Innen indul az a ragyogó pálya, amit egy korábbi cikkünkben már bemutattunk.

Emberek Pécsen, az egyik legnagyobb vászna előtt (Csorba Győző Könyvtár CC0)

Most inkább essék néhány szó arról, hogy miért is lehet az, hogy művészetét, amely egyedülálló a maga nemében, nem ismerik, és  nem is ismerik el a világon. És a mai napig nem nagyon tudunk mit kezdeni vele itthon sem. Már az 1905-ös, első fővárosi kiállítása, amit saját maga szervezett meg, komolyabb visszhang nélkül maradt, vagy egyenesen ellenszenvet váltott ki. Azaz a kortársak inkább megkérdőjelezték festészetét, próbálva valahová kényszeredetten besorolni őt, a besorolhatatlant. Hasonlóképpen járt párizsi, szintén maga által menedzselt tárlatával is, ami 1907-ben szintén különösebb visszhang nélkül múlt el. A fény és a művészetek fővárosa nem vett tudomást a maga útját járó, messziről jött patikusról. Akinek igazán csak a hatvanas években ismerte fel a itthon a szakma a nagyságát. 1963-ban a fehérvári István Király Múzeum (akkor még hiányzott a „szent” titulus) rendezett műveiből nagy kiállítást, és ekkor már készen állt a kor jeles művézettörténészének, Németh Lajosnak Csontváryról szóló nagy monográfiája is. Ami 1964-ben szerencsésen meg is jelent, és azóta Csontváryt nem lehet csak úgy levenni a napirendről.

1958-as kiadású album, címlapján a millennium évében festett önarcképpel (Együd Árpád Kulturális Központ ©Minden jog fenntartva)

Ugyan legutóbbi nagy, a Honvéd Főparancsnokság tégláig lecsupaszított tereiben megrendezett, hatalmas sikerű tárlata után felmerült, hogy önálló múzeumot kap majd a fővárosban, de erre még várnunk kell. És hát ez a múzeum valljuk be, csak a sokáig garázsban tárolt hagyatékára épülő pécsi gyűjtemény kárára valósulhatna meg, azért meg kár lenne. És felbecsülhetetlen kár lett volna, ha kocsiponyvaként végzik a hatalmas festmények, amire az 1919-es zavaros időkben meg volt minden esély. A belső tűz, ami a Napúton előre vitte, 1915-re égette el szervezetét. Két év múlva eladta az utazásokat fedező gácsi patikáját is, és a fővárosba költözött, hogy megjelentesse írásait és elismertesse művészetét. De erre már nem jutott idő, 100 esztendeje a János Kórházban végképp lehunyta a szépet és a földön túlit mindig meglátó szemét.

Borító: A gácsi Forgách-kastély (MODEM CC BY-NC-ND)