Urmánczy a megalkuvás nélküli magyar

Pálffy Lajos - 2018. október 1. 12:51

Bennünk, kései utódokban valahogy az a kép alakult ki, hogy eleink talán még keveset is tettek azért, hogy szét ne darabolják országukat. Erre cáfol rá a 150 éve ezen a napon született Urmánczy Nándor példája, aki éppen eme tevékenységéért 22 évig száműzettetett szülőföldjéről, aztán mikor hazamehetett, belehalt a boldogságba.

Még itt az elején kell megjegyeznünk, hogy történetírásunk 1990-ig valahogy megfelejtkezett Erdély magyarjainak, köztük a székelyeknek a román bekebelezés elleni foggal-körömmel való harcáról. És ezt akár szó szerint is vehetjük, mert fegyver az többek között a Károlyi-kormány jóvoltából sem nagyon volt, sőt, a budapesti vezetés inkább a Román Nemzeti Tanács által kijelölt csoportosulásokat támogatta puskával és lőszerrel. Hát egy ilyen időszakban kellett küzdenie Erdélyért, magyarságáért a későbbiekben „megalkuvás nélküli magyarnak” nevezett Urmánczy Nándornak is, aki eme vészterhes időkben a székelyek egyik kimagasló politikusa, vezetője volt. Maroshévízen, a régóta román többségű fürdővárosban (jelenleg valami csoda folytán róla van elnevezve a 26 fokos gyógyvizet használó fürdő) született hatodik gyermekként, főnemesi családban, de a báróságát sohasem tolta előtérbe. Brassói iskolái után 1895-ben Budapesten szerzett jogi diplomát, majd a millennium forgatagából hazatérve, jegyző, szolgabíró és főszolgabíró volt Küküllő és Maros-Torda vármegyékben. És mindeközben hűséges szülővárosához, ahol újságot indított, a képen is látható kastélya mellett állami iskolát építtetett saját pénzen, kórházat is alapított, no és színjátszókört is szervezett.

Mert író, literátus ember is volt, hát dalokkal, versekkel, helytörténeti munkákkal jelentkezett. Politikai karrierje 1902-ben kezdődik, 16 évig volt a Szabadelvű, majd a Nemzeti, végül a Függetlenségi és Negyvennyolcas Pártok képviselője. Ez idő alatt kijárta a székely körvasút Szászrégen és Gyergyószentmiklós közötti szakaszát, Maroshévízre pedig bíróságot telepíttetett. Aztán jött a Nagy Háború, és a románok Erdélyre támadása után 48 évesen bevonult önkéntes huszárnak, Bukovinában vetették be és vitézségi érmet kapott bátorságáért. A forradalom és az összeomlás után Pólában, a Monarchia haditengerészeti bázisán rendezi kormánybiztosként a magyar tengerészek sorsát, majd 1918 novemberében társaival, mások mellett Ugron Gábor volt belügyminiszterrel megalakították a Székely Nemzeti Tanácsot. Mert látták, hogy mi megy Budapesten, és azt is, hogy hogyan szervezkednek a románok. A román ígéretekre alapozva a kantonokra osztott Erdélyben, és azon belül is egy Székely Köztársaságban gondolkodtak, de azért odafigyeltek arra is, hogy fegyverhez jusson a Károlyiék által „nemszeretett” Székely Hadosztály.

Nem véletlen hát, hogy menekülnie kellett a bevonuló románok elől, és az sem, hogy soha, egy percre sem adta fel a küzdelmet. Többek között ő volt az alapítója 1928-ban az Ereklyés Országzászló mozgalomnak, amelyből a lerombolt Szabadság téri szoborcsoport után még vagy ezer épült a maradék országban. A II. bécsi döntés után, érkezését nem is jelezve sietett haza, de csak nyolc napot lehetett rokonai, barátai és tisztelői között. 1940. október 31-én ment el örökre. Az Erdélyi Férfiak Egyesülete kedvelt helyén, a Margitszigeten állított neki domborműves emlékpadot 1942-ben. Ezt építették újra 2013-ben, de ekkor már két éve állt szülővárosában mellszobra is. 150. születésnapján Csepel is egészalakos szoborral tisztelte meg a megalkuvás nélküli magyart.

Borító: Újra felépített pad a Margitszigeten (Wikipédia)