Van Gogh: Volt, aki eldobta volna az életét a szerelméért…

Kecskés Nikoletta - 2021. szeptember 16. 8:59

„Ha megpillantok egy szegény asszonyt, aki gyereket visz a karján vagy a mellére szorítva, könnybe lábad a szemem. Őt látom benne, és mennél lomposabb, nyomorultabb az asszony, annál nagyobb a hasonlóság…” – írta van Gogh Siennel való szakítása után bátyjának, Theonak. A családja valószínűleg nem értette, miért kínozza ennyire egy züllött prostituálttól való elválás. Ő azonban fájó kudarcként könyvelte el rosszul sikerült családalapítási tervét, és a magány még nyomasztóbb sötét felhőként kísérte. Ilyen érzésekkel telve menekült az észak-hollandiai Drenthébe, amit leginkább a lápvidékek uraltak.

Ihletre igen, emberi megértésre azonban itt sem talált. A helyiek őrültnek tartották, még modelleket sem nagyon lelt a képeihez, szerencsére ott volt a táj, amit megfesthetett. Ám a mögötte álló fájdalmas tanulságok és a vidék baljós kopársága túlságosan felerősítették egymást. Fizikailag és lelkileg is ereje végéhez közeledett, így utolsó mentsvárnak a szülei házát érezte. Valószínűleg sejtelme sem volt arról, hogy az apró falu egy újabb szerelmi drámát tartogat a számára…

Bár viselkedése itt is gúnyolódást váltott ki a környezetéből, akadt valaki, akit már-már betegesen elvarázsolt: a szomszédban lakó Margot Begemannt. A nő 12 évvel volt idősebb Vincentnél, és ő maga sem illett a hétköznapi gondolkodású, egyszerű emberek közé. Nem tudni, hogy a zsenit látta-e meg van Goghban, vagy az érzékeny lelkű embert, mindenesetre teljes odaadással esküdött szerelmet a férfinak. A festő pedig örömteli csodálkozással szembesült vele, hogy talán új esélyt kap a harmonikus családi élet megteremtésére. Ha Margot egyszerű családból származik, valószínűleg tényleg összeházasodnak. De nem volt ilyen szerencséjük: a nő a falu jómódú, befolyásos családjához tartozott, a szülőknek pedig eszük ágában sem volt hozzáadni a lányukat egy „bolondhoz”.

A szerelmesek hasonlósága láthatóan a labilis idegrendszerben is megmutatkozott. Margot az életét is hajlandó lett volna eldobni a szülői tiltás hallatán: mérget szedett be, ám túlélte az öngyilkossági kísérletet. Vincentnek pedig fogalma sem volt, mit tegyen. Végül úgy döntött, örökre eltűnik a nő életéből, talán ezzel okozza a legkevesebb kárt. Bár kettejük közül talán csak Margot volt igazán szerelmes, és a festőt inkább a kiegyensúlyozott élet iránti vágy hajtotta felé, a tragikus véget érő kapcsolat még nyomasztóbbá tette Vincent életét a szülői házban. A távolság időközben annyira elmélyült apja és közte, hogy végül inkább egy szobát bérelt a faluban. „Nem szívesen eresztenek be a házba, mint ahogy a bozontos, nagy kutyát sem szívesen eresztik be, bejárja a padlót a sáros lábával, lompos is, ami kellemetlen az embereknek, és hangosan ugat.” – jellemezte helyzetét.

Minél inkább úgy érezte, hogy idegenként tekintenek rá, annál mogorvább, gunyorosabb, elutasítóbb lett. Bár vásznain ragyogni kezdett a vörös, a kék és a sárga, lelkiállapotát sokkal komorabb színek jellemezték. „Pénzt, azt adhatsz, de asszonyt, gyereket, munkát nem adhatsz nekem” – írta korábban Theonak, és a sorokból áradó keserű igazság sehogy sem akart múltidővé válni. Az átélt kudarcok hatására örökre feladta a család utáni vágyat, ágyában ekkortól már csak prostituáltak fordultak meg. Az egyiküknek pedig szíve helyett a fülét ajándékozta… (Folytatás következik)

Borító: Egyik önarcképe (vangoghmuseum.nl)