Így megy ez, hogy már jó ideje nem láttam sem a vonaton, sem a HÉV-en vagy a metrókon, bármilyen tömegközlekedésre szánt eszközön Vonnegut-könyvet egyetlen fiatal kezében sem. Csak remélni merem aztán, hogy van olyan okosteló, amin könyvet is lehet olvasni. Van olyan kamasz, aki nővére, vagy éppen bátyja, esetleg szüleinek a hatására leveszi még a polcról Vonnegutot is. Meg mondjuk Salingert, esetleg Brautigan műveit. Így megy ez, hogy csak remélem.
Visszarévedve elszállt ifjúságunkba, ezek a jobbára az Európa kiadó által megjelentetett munkák ott voltak szinte minden erdélyi gyapjútarisznyában, vagy éppen szimatszatyorban. Vagy a gyűrött gyapjúzakók zsebében, aztán előkerültek a különféle közlekedési eszközökön, vagy csak úgy szimplán a parkok padjaira letelepedve. Olyan volt az olvasás, mint a lélekzetvétel, a világ nem feltétlenül a szülők, felnőttek által irányított felfedezése. Egymásnak adtuk, javasoltuk az olvasnivalót, egy-egy könyvért hónapokig jártuk az antikváriumokat, mert a kikölcsönzésére nem volt sok esély. Miután pedig elolvastuk ezeket a sokszor nehezen emészthető szövegeket, beszélgettünk is róluk, és jó volt érezni, ha más is hasonlót látott meg bennük, mint mi. Nem voltunk hát egyedül, így ment ez.
Az meg úgy ment, hogy a száz esztendeje Indianapolisban született Kurt Vonnegut német felmenőkkel bírt, mint ahogyan azt neve is mutatja. Még a szépapja érkezett meg 1848-ban, valahonnan Vesztfáliából, és a család tisztes jólétben, németül beszélve éldegélt a népek nagy olvasztótégelyében. Így Vonnegut már nem is beszélt németül, és a világválság miatt, 8 évesen a magániskolát is ott kellett hagynia. Amit nem is nagyon bánt, inkább sokáig diákújságot szerkesztett, majd 1940-ben biokémia szakra jelentkezett. Aztán önként jelentkezett 1943-ban katonának is, majd a D-nap után gyalogezredét az Ardennek térségében vetették be. Itt esett német hadifogságba 1944. december 22-én, majd pedig fogolyként Drezdába, ahol egy tápszerüzemben dolgoztatták. És olyan szerencséje volt, hogy egy vágóhíd hűtött pincéjében túlélte Drezda 1945. február 13-i terrorbombázásának tűzviharait. Életre szóló élmény lett ez a számára.
A háború után aztán megnősült és Chicago városában beiratkozott az antropológia szakra, de visszadobták diplomamunkáját. Az egyetemet morcosan otthagyva egy nagy kutatólabor közönségszolgálatára került, ami nagyon is alibi állásnak tűnik ahhoz, hogy írni tudjon. Bűnügyi riporter, majd 1950-től sci-fi elbeszélésekkel is jelentkezik. Ez a szál aztán sok későbbi művéből sem hiányzik, ott van még Az ötös számú vágóhídban is, vagy mondjuk a Bajnokok reggelijében. De az első regényei sikertelenek, pedig mondjuk az 1961-es Éj anyánk, a nácikat az éterben angolul propagáló Howard W. Campbell dolgairól szóló írás figyelemre méltó munka. Az áttörést, és a hippi ifjúság rajongását 1969-ben, Az ötös számú vágóhíd hozza meg. Így aztán hippi, majd később az underground fiatalok tömegei elolvassák az 1963-as Macskabölcsőt, majd a tíz esztendővel később megjelenő Bajnokok reggelijét is. A további nyolc regényét viszont már nem annyira, és a társadalomkritikával, szarkazmussal átitatott esszéit sem.
Amúgy ha élne, a demokratákra szavazna, de ez momentán egyáltalán nem érdekel. Így megy ez.
