Zsigmond a bővérű császár

Pálffy Lajos - 2017. december 6. 11:32

Az a helyzet, hogy kevés középkori uralkodónkról maradt fenn hiteles ábrázolás. Eme kevesek közé tartozik Zsigmond, akit már császárként festett meg a nagy Pisanello.

Nézzük akkor meg ezt a történetet is, hogy újra tudatosuljon bennünk, voltak idők, mikor Magyarország az európai politika főáramában volt, uralkodói tényezők voltak a kontinensen. Luxemburgi Zsigmondnak hosszú és kacifántos utat kellett bejárnia ahhoz, hogy ilyen tényező lehessen, ő viszont a legmagasabbra jutott a Szent Koronát valaha is viselők között, hiszen a Német Római Birodalom császáraként is uralkodhatott több mint négy esztendeig. Bizony, Hunyadi Mátyás is csak a német királyi címig jutott, de ne is bonyolódjunk bele ebbe a „ki volt nagyobb” történetbe, nézzük inkább Zsigmondot, aki ugyan IV. Luxemburgi Károly német római császár fia volt, mégis állítólag egy fillér nélkül, a magán viselt ruhák és fegyverek mellett minimális poggyásszal érkezett a Magyarországra, hogy benősüljön a királyi családba. Mert Nagy Lajos királyunk után csak két leány maradt, Hedvig, avagy lengyelesen Jadwiga a lengyel trónra került, Mária pedig anyja, Erzsébet támogatásával királynőként uralkodott házasságáig Magyarországon.

A Károly Róbert által felemelt, Lajos alatt megcombosodott nagyurak egy része a Lackfiak vezetésével azért is tartotta jó férjjelöltnek Zsigmondot, mert arra számítottak, hogy az majd irányításuk alá kerül. Erzsébet anyakirályné a Garaiakkal együtt V. Károly francia király fiát, Lajost látta volna szívesen a trónon, aki távházasságot is kötött Máriával. Mindeközben a délvidéki nagyurak, élükön a Horváti családdal, Nápolyból hoztak királyt Anjou Károly személyében. A Kis Károly néven 40 napig királykodó szerencsétlent aztán Erzsébet és a Garaiak kardélre hányatták, Zsigmond ebben az időben okosan Prágában húzta meg magát. A Horvátiak ezután elfogták és novigrádi várukba zárták Máriát és az anyját, utóbbit a lánya szeme láttára meg is fojtották, de végül a legtöbben úgy látták jónak, hogy mégis csak Zsigmond lesz jó itt királynak. A továbbra is csak jó szerencséjében bízható ifjú 1385-ben, 17 évesen el is vehette Máriát, majd két év múlva a fejére került a Szent Korona is, de ez még nem azt jelentette, hogy övé lett volna a végső szó, a hatalom az országban. Viszont ambíciói meglehetősen nagyok voltak, így Károly Róberttől tanulva elkezdte kiépíteni főnemesi támogatónak táborát. Ide kerültek a Garaiak is, aztán ő emelte fel Cillei Hermannt, az Itáliából kalandorként érkező Ozorai Pipót és a lengyel Stibor vajdát. Tisztségekkel és birtokokkal halmozta el őket, így lehetett a Kisfaludi Károly és a nép által is megénekelt Stiborici Stiborból egyszerre pozsonyi, trencséni, nyitrai, szolnoki és aradi ispánsága mellett erdélyi vajda is. (A pályafutását és életét birtokán, Beckó várában befejező Stibor a legendás kegyetlensége helyett inkább volt vitéz katona, aki 1414-es haláláig ott volt Zsigmond minden fontosabb hadjáratában, és ezért meg is kapta a királytól a jutalmat.)

Stibor ugyan nem alapított dinasztiát, nem így Garaiak, vagy éppen a Báthoryak. Természetesen voltak olyanok is, akiknek nem tetszett az elitcsere, 1401-ben egyik csoportosulásuk, ligájuk el is fogta a királyt, de Garai nádor túsznak állt helyette. Zsigmond pedig elajándékozta a Nagy Lajos által meghagyott királyi birtokok legalább felét, de még így is jóval gazdagabb volt, mint amikor az országba érkezett. Egy szerencsétlen lovasbalesetben, 1395-ben elhunyt felesége után 1401-ben Cillei Hermann lányát, Borbálát vette feleségül. Így még szorosabbra fűzte kapcsolatát az őt támogató Garai-Cillei ligával, ami már elégséges hátországot biztosított neki kül- és belpolitikai törekvéseihez.

Ezekről a sorozat következő részében olvashatnak majd.

Borító: Pisanello festménye (Wikipédia)