500 éve távozott a polihisztorok etalonja

Pálffy Lajos - 2019. május 2. 10:25

Ötszáz esztendővel ezelőtt, az Amboise melletti hatszobás Cloux kastélyában meghalt Leonardo da Vinci, a polihisztorok etalonja. Aki grafikusként, festőként, szobrászként, feltalálóként, építészként és hadmérnökként is megállta a helyét. Életének végén a vízzel kapcsolatos kutatásokat folytatott.

Kivételes nagyságát egy olyan önhitt kortárs is elismerte, mint az amúgy zseniális ötvös, Benvenuto Cellini. Akit szintén Firenze tett naggyá, és aki ugyancsak dolgozott a kor nagy francia uralkodójának, I. Ferencnek is. A kezdetben saját maga által írt, majd diktált visszaemlékezéseiben Cellini nem kímél Leonardón kívül senkit sem a szakmájában, amiből arra következtethetünk, hogy da Vinci hírneve már életében is meglehetősen nagy volt. Igaz, ismerhették is sokfelé, mert az 1469-ben, Firenzéből induló páratlan pályafutás 1482-ben Milánóban, Ludovico Sforza szolgálatában folytatódott (hadmérnöki képességeit emelte ki a hercegnek küldött, szolgálatait felajánló levélben), de aztán I. Ferenc katonáival nem bírt Milánó. (A francia uralkodónak és feleségének is részben Visconti-vér folyt az ereiben, innen az igény Milánóra.) Leonardo még 1498-ban be tudta fejezni az Utolsó vacsorát, aztán jöttek a franciák. Ő pedig ment vissza Firenzébe, többek között Mona Lisát festeni. Hogy aztán visszatérjen a francia uralom alatti Milánóba 1506-ban, majd pedig Rómába utazzon a bőkezű és vidám pápának, X. Leónak dolgozni.

X. Leót pedig Giovanni di Lorenzo de’ Medici névre keresztelték még 1475 decemberében, és kétszeresen is rövidlátó volt. Egyrészt valóban gond volt a szemével, ezért van a kezében Raffaello festményén egy nagyítóüveg. Másrészt pedig arra sem volt tekintettel, mekkora károkat is okoz az Egyháznak igazi reneszánsz életvitele, költekezése, pozitív életszemlélete, elkötelezett művészetpártolása. Amiből Raffaello részesült leginkább, Leonardo talán ezért is fogadta el I. Ferenc évi ezer aranyas életjáradékról szóló ajánlatát 1517-ben. Mert a franciákat ugyan időközben kiverték Milánóból, de 1515-ben a király, aki kiváló hadvezér is volt, 30 000 katonával tért vissza, és maradt is ura a városnak 1522-ig. Hogy aztán 1524-ben már 40 ezer emberrel támadjon, és 1525. február 24-én V. Károly csapatainak fogságába essen Pávia falai alatt. De ez már a hat évvel Leonardo halála után történt.

Akinek utolsó napjairól Giorgio Vasari (1511 – 1574) a korszak megismeréséhez nélkülözhetetlen művéből értesülhetünk. Vasari közepes tehetségű építész és festő volt, de a reneszánsz világ nagyjaival szinte egyidőben élve (vagy tetteikről pontosan értesülve), jórészt megbízható forrásként használható. Szerinte a mester utolsó két esztendejét jórészt betegeskedéssel, és zsilipek, gátak, vízikerekek tervezésével és rajzolással töltötte. Valószínűleg több kisebb stroke következtében Franciaországba érkezése után a jobb keze is lebénult, majd egy utolsó agyvérzés végzett vele. Ugyan az Ingres által megfestett megható jelenet, hogy I. Ferenc fogja a haldokló kezét, valószínűleg sosem történt meg, de az biztos, hogy Leonardót nagy becsben tartotta az amúgy valóban kivételes adottságokkal bíró uralkodó. Hagyatékát a hű tanítvány Francesco Melzi vitte vissza Milánóba.

Borító: Wikipédia