75 éve indultak az első vonatok a kitelepítettekkel

Pálffy Lajos - 2022. április 12. 6:35

Hetvenöt esztendővel ezelőtt, ezen a napon indult el az első tehervonat, amelyen a Felvidékről, szülőföldjükről kitelepített, állampolgárságuktól megfosztott magyarok utaztak, sokszor hirtelen összekapkodott holmijukkal. 180 ezer magyar embertől szerettek volna megszabadulni a csehszlovákok, de a lakosságcserére végül csak alig 60 ezer magyarországi szlovák jelentkezett.

Pedig toborzóbiztosok járták a szlovákok lakta vidékeket és ígértek tejjel, mézzel folyó Kánaánt, pontosabban házat, földet, állatállományt és szerszámokat az áttelepülőknek. Könnyű volt ígérni, hiszen a kitelepített magyaroknak hátra kellett hagyniuk sokszor mindezeket a dolgokat. Ugyan a 33. benesi dekrétumban és a kassai kormányprogramban szereplő magyartalanítás, megtorlás végrehajtásánál általában lehetővé tették, hogy az állatokat és az ingóságaikat a kitelepítésre kijelöltek magukkal vigyék, de a gyakorlatban ez nem mindig valósult meg. Így előbb a faluban maradó szlovákok „részesültek” ezekből a javakból, majd pedig az újonnan érkezők kapták meg a maradékot. Azon magyar portákkal is így jártak el, ahonnan a Szudéta-vidékre küldték el a családokat, rabszolgának. Mégpedig az onnan szó szerint kivert szudétanémetek helyére, akiket kollektíve háborús bűnösöknek kiáltottak ki.

A német gazdák birtokait átvevő csehek sokszor nem tudták működtetni az ajándékba kapott vagyont, így hozzáértő, magyar szolgákra volt szükségük. A visszaemlékezések szerint szabályos embervásár volt a pályaudvarokon, ahol a legkelendőbbek a fiatal, gyermektelen párok voltak, és általában az emberek fogait is megnézték. Az 1946. február 27-én, Budapesten aláírt, a győztesek által kikényszerített lakosságcsere egyezményt következő év májusában ratifikálta a magyar országgyűlés. Amelynek természetesen nem volt nagyon mozgástere a kérdésben. Ugyanakkor joggal tehetjük fel a kérdést: hogyan is köthetett ki a fasiszta csatlósállam, a Tiso-féle Szlovákia a győztesek oldalán? No de tudjuk azt is, hogy az orosz birodalom, még a kommunista időkben is minden szlávok védelmezőjeként lépett fel, így aztán a magyarországi, a volgai, Kelet-poroszországi és Szudéta-vidéki németek, a krími tatárok mellett a magyarok is szinte háborús bűnösök lettek.

1949. június 5-ig, a kitelepítések leállításáig tehát 76 000 magyarjától szabadult meg áttelepítéssel Csehszlovákia, további tízezrek dolgoztak még évekig a kitelepített, kivert németek helyett az ország nyugati határszélén. A Felvidék reszlovakizálásának harmadik, nem kevésbé fájdalmas eljárása az volt, hogy egynémely talán szerencsésebbeknek megadták a hatóságok a választás lehetőségét: ha szlováknak vallod magad, megmaradhatnak javaid, visszakapod állampolgárságod, csak a neved fog megváltozni ezután a hivatalos okmányokban. Voltak persze, akik erre nem hajlottak, és olyanok is voltak szép számmal, akik igen. Az is sokszor előfordult, hogy a családból valaki vállalta színleg, hogy szlovákká válik. Azért, hogy a kitelepítésre kijelölt testvéreinek, rokonainak javait részben megmenthesse. Végül ne felejtsük el azt sem, hogy ezek az emberek mind-mind a Felvidék szülöttei voltak, sokan még a falujuk határát sem nagyon hagyták el és ott nyugodtak a felmenőik a falu temetőjében. Nem az első bécsi döntés következtében Magyarországról kihelyezett hivatalnokokról volt szó, azok már a háború végén hazamenekültek.

Végül, de nem utolsó sorban az pedig az Európai Unió, és a világ szégyene, hogy a benesi dekrétumok máig ott vannak a szlovák jogrendben! Sőt, alkalmazzák is ezeket, legutóbb egy autópálya nyomvonalánál „államosítottak” így magyarok tulajdonában lévő földterületeket.

Borító: Háton a batyuba kötött ágynemű (hirek.sk)