A betevő falatra való pénzt is festékre költötte

Forum Hungaricum - 2022. február 14. 7:27

Párizs, 1855. A Louvre-ban zajlik a megszokott élet, sorra érkeznek a látogatók, hogy tiszteletüket tegyék a művészet neves képviselői előtt. A múzeum alkalmazottai azonban felfedezhetnek egy gyakorta látott, vékony, gyorsmozgású fiúcskát a színes forgatagban, aki inasruhában érkezik, hogy ebédidejét antik szobrok rajzolásával töltse. Hiába, a tizenéves Pierre-Auguste Renoir-t nem elégíti ki a porcelánfestés.

Többre vágyik a kávéscsészékre varázsolt tűpontos ecsetvonásoknál, minden erejével keresi a fejlődés lehetőségét, a nagy mesterek munkái pedig mély benyomást tesznek rá. „Ha megnézzük a régiek műveit, semmi okunk azt hinni, hogy olyan ügyesek vagyunk. Mindenek előtt micsoda mesterségbeli tudás! (…) A festészet nem nyálas érzelgősség kérdése, hanem elsősorban a kéz munkája, és kitartóan kell dolgozni hozzá” – jelenti ki később. A szabóként dolgozó édesapának azonban nincs elég pénze ahhoz, hogy különórákkal segítse fia egyre látványosabban kibontakozó tehetségét. Megteszi hát az inasélet – ráadásul, ha elég élethűen festi fel egy csészére Marie Antoinette arcképét, az 8 sou-t jelent. A biztos jövedelemmel járó, ám monoton munkának csak az ipari forradalom vet véget. Nincs szükség többé emberi kézre, a gépek olcsóbban és pontosabban dekorálják a porcelánt, így a 17 éves Auguste legyezők festésével keresi tovább a kenyerét. 4 évnek kell eltelnie ahhoz, hogy megvalósuljon legnagyobb álma, és beiratkozzon a Párizsi Szépművészeti Főiskolára.

1862-ben már Charles Gleyre professzor irányítása alatt alkot az iskolapadban, csakhogy elképzelései egyáltalán nem egyeznek tanárai elvárásaival. Végül a klasszicizmus irányelveit tagadó barátokkal – Claude Monet, Alfred Sisley, Frédérice Bazille – együtt köszöni szépen, nem kér tovább az oktatásból. Mindannyian saját elképzeléseiket kívánják megvalósítani. Auguste szenvedélyesen lelkesedik az izzó színek iránt, és eszében sincs elfogadni a mesterek által diktált szigorú kereteket. A Salon eleinte mégis elismeréssel reagál munkáira. Több beküldött festményét is elfogadják, a kezdeti sikert azonban visszautasítások sora követi, és ezzel megkezdődik a „bohémok” harca a korlátok ellen. „Monet-nak időről időre sikerült meghívatnia bennünket egy-egy vacsorára. Ilyenkor teletömtük magunkat tűzdelt pulykasülttel” – hangzik Renoir visszaemlékezése arról az időszakról, amikor barátjával sokszor a betevő falatra való pénzüket is festékre költötték. Szűkös körülményeik azonban egyáltalán nem szegik kedvüket. Sorra születnek a képek, figyelmük középpontjába pedig végleg a fények és színek játéka, a pillanatnyi benyomás ábrázolása kerül. A szokatlan stílus egy időre kivívja a Salon elismerését, csakhogy a történelem közbeszól: a kommün bukása után a francia társadalom krémje gyanakodva fintorog minden újítás láttán. Gúny és megvetés az osztályrésze annak, aki szembeszáll az elfogadott dogmákkal.

Renoir nélkülözésekkel teli napjain csak Paul Durand-Ruel képkereskedő megjelenése enyhít valamelyest, aki jó érzékkel, bár csekély összegekért vásárolja fel az elutasított festők képeit. 1873-ban azonban az ipari válság már a műkereskedésekre is kihat, így a festők szövetségbe tömörülve saját kiállítás szervezésére kényszerülnek. A reakció azonban egyáltalán nem kedvező. Az egyetlen „eredmény”, hogy egy szarkasztikus cikknek köszönhetően megszületik az általuk képviselt stílus neve: impresszionizmus. Csakhogy a közönség és a kritikusok véleménye három évvel később, második kiállításuk után sem kíméletesebb. „Sokan belepusztulnak majd a nevetésbe, mihelyt meglátják ezeket az odakent képeket” – gúnyolódik a Le Figaróban Albert Wolf, aki nemes egyszerűséggel 5 vagy 6 őrültnek nevezi az új iskola lelkes képviselőit. De azért már egy-két támogató megnyilvánulás is teret kap. Renoir alkotását pedig elősegíti, hogy néhány megbízásnak köszönhetően házat bérelhet a Montmartre-on.

Az impresszionisták harmadik kiállítása után végül alkut köt az elvárásokkal, és 1878-ban Egy csésze forró csokoládé című női portréját a Salon ízléséhez szabja. Rugalmasságának köszönhetően a képet el is fogadják, a következő év pedig meghozza számára a közönségsikert. Művészetének alakulásához nagyban hozzájárul, hogy keresett festőként már kitárul előtte a világ. Külföldi utazásai során mohón szívja magába a különböző stílusok hatásait, miközben saját elképzelései egyre határozottabbak: „Nekem egy kép legyen kellemes, gyönyörködtető, és szép – igen, szép! Éppen elég csúfság van a világban anélkül is, hogy még magunk állítanánk elő.” Bámulatos rugalmasságát azonban soha nem veszíti el. Egykori barátai megdöbbenve hallják, hogy egy olaszországi útját követően az addig elutasított klasszicizmus egyik szigorú képviselője, Ingres olajfestményeit dicséri. Új benyomásai hatására kerül sor az 1884 és 1887 között tartó un. száraz korszakára, amely során pontosabb megformálásokra és hűvösebb színekre törekszik. Feleségét, Aline-t is ennek megfelelően örökíti meg nagyobbik fiuk szoptatása közben. Mivel azonban az állandó kísérletezésre való késztetését képtelen levetkőzni, a vibráló színek hamarosan ismét begyűrűznek képeibe. Káprázatos műveit látva felfoghatatlan a tudat, hogy élete vége felé milyen súlyos betegségek közepette alkotott.

Miközben képeiről árad az életöröm, csontsoványan, ízületi gyulladásokkal küszködve dolgozik. Elformátlanodott ujjaihoz hozzárögzítik az ecsetet, és még tolószékben ülve sem adja fel a művészet iránti elkötelezettségét. 1919. december 3-án bekövetkezett halálakor utolsó szava is valószínűleg egy tervezett csendéletről szól: „Virágok…”

Borító: Renoir egyik főműve (Wikipédia)