A délszlávok problémás királysága

Pálffy Lajos - 2019. október 3. 11:39

Kilencven esztendeje kiáltotta ki I. Karagyorgyevics Sándor a Jugoszláv Királyságot, a kimondhatatlanul hosszú nevű Szerb-Horvát-Szlovén Királyság utódát. Amely már a nevével, a szerb nép előre sorolásával is jelezte azt a problémát, ami később az államalakulat darabokra hullásához, véres belháborúkhoz vezetett.

Maga a királyság egyébként 1918. december elsejétől 1941. április 6-ig létezett, mikor is a német hadigépezet elképesztően rövid idő alatt legázolta. Meg kell jegyeznünk, hogy a kezdetektől fogva másodhegedűsi szerepre kényszerült horvátok azonnal éltek itt az alkalommal és kikiáltották a Független Horvát Államot. A németekkel szövetséges horvát usztasákat, csakúgy mint az angolok támogatta szerb csetnikeket aztán majd Tito kommunista partizánjai gyilkolják halomra, vagy negyvenezer szerencsétlen magyar civillel együtt. Véres föld volt mindig ez a térség, ahol a mai napig él a vérbosszú hagyománya, vagy inkább kötelezettsége. Amely talán a fél évezredes oszmán török elnyomás eredménye is. Aztán a Török Birodalom 19. század eleji végelgyöngülése és a minden szlávok egységét célzó hathatós orosz támogatás lehetővé tette az 1400-as évek derekán megszűnt Szerbia önállósodását is. Ami mindjárt ahhoz is vezetett, hogy az 1914 decemberében kiadott niši nyilatkozatban kijelentették, hogy szerb vezetéssel kívánják egyesíteni a térség népeit.

De a Nagy Háború kirobbantása is ennek a történetnek a része, hiszen társaival együtt Gavrilo Princip a szerb titkosszolgálat által kiképzett merénylő volt, Szerbia pedig az oroszok biztatására sem engedett a Monarchia ultimátumának. Az igaz, hogy 1914 őszén a szerb hadsereg nem várt ellenállást tanúsított, de végül 1915 novemberében az ügyeket vivő I. Sándor régensnek és apjának, I. Péternek már görög földre kellett menekülnie. Karagyorgyevics Péter amúgy 1903-ban I. (Obrenovics) Sándornak, Draga nevű feleségének, no és híveiknek a lemészárlása után került hatalomra, ami azért a huszadik század hajnalán, Európában nem volt egy megszokott dolog. De a szerbek az oroszokon keresztül is az antant elkötelezettjei voltak, Sándornak többek között azért is kellett vesznie, mert a Monarchia irányába közeledett. Így aztán a szerbek a kis Montenegróval együtt végső soron a horvát és a szlovén testvéreik ellen is harcoltak, szerb oldalon a pópák, nyugatabbra pedig a papok áldották meg a fegyvereiket.

És akkor ráadásul még ott voltak a török idők maradékaként azok is, akik a századok folyamán talán a könnyebb megélhetés (alacsonyabb adó, több szabadság) miatt is muszlimok lettek. No, ezekre aztán a török helyőrségek kivonulása után nehéz idők jöttek, őket mindenki gyűlölte, de velük is számolni kellett a 250 ezer négyzetkilométeres, 12 milliós lakosságú királyságban. Amelynek 40 százaléka volt szerb, 24 pedig horvát, akik a 8,5 százalékot kitevő szlovénekkel sem tudták ellensúlyozni a szerb hatalmi törekvéseket. Ezek végső soron I. Sándor marseilles-i meggyilkolásához, majd az 1941-es német támadáshoz is elvezettek. (A Németország felé kacsingató, a gyermek II. Péter helyett az ügyeket vivő Pál régensherceget a német támadás előtt angolbarát tisztek félreállították.) A háború után magalakuló kommunista állam pedig tovább hordozta a fentebb taglalt problémákat, ezért Tito halála után tíz esztendővel szét is esett. Sok vér elfolyt, mire a szerbek befolyása visszaszorult a térségben. Legutoljára 2008. február 17-én Koszovó nyilvánította ki függetlenségét, így ma hét államban élnek a valaha a Jugoszláv Királyság alá tartozó népek.

Borító: I. Péter 1904-ben, Belgrád utcáin (Wikipédia)