A fények Franciaországa önként térdre rogyott: gondolatok A szentek tábora című regényről

Holecz Tibor - 2022. november 7. 6:16

Jen Raspail 1973-ban megjelent regényével kapcsolatban már sok
elemzés született. Sokan olyan irodalmi remekműnek tartják, amely önbeteljesítő jóslatnak bizonyult. A regény fiktív eseményei szinte teljesen megjósolták a 2015-től bekövetkező migrációs hullámot, a liberális Európa álhumánum jegyében tett, fennmaradást is veszélyeztető lépéseit.

A regény fikciós története arra alapul, hogy az éhezés miatti végső kétségbeesésben, és a jólét reményében egy száz hajóból álló „Gangesz flotta” indul el Indiából fedélzetén vagy egymillió emberrel. És nem titkolt céljuk Franciaországba eljutni. A műben végig az indiai invázió réme jelenik meg. Ennek az az oka, hogy 1973-ban még nem lehetett sejteni a mai migránsokat kibocsájtó országokban a 70-es évek végén bekövetkezett változásokat, eseményeket. Afganisztánban, bár az uralkodó családban trónviszályok voltak, a kommunista hatalomátvétel csak 1978-ban következett be, majd 1979-ben jött a szovjet bevonulás, amely „internacionalista segítségnyújtás” volt, a „testvéri afgán népnek a reakció ellen”. Irán uralkodója Muhammed Reza Pahlavi sah rendszere nem volt demokratikus, de jelentősen modernizálta az országot és fejlesztette a gazdaságot. A sahot nem az iszlám, hanem az ókori perzsa birodalom nyűgözte le, ezért megpróbálta szekularizálni az országot, visszaszorítani az iszlámot. A nőknek a fejkendő és fátyol viselését kifejezetten tiltotta és egyetemre is járhattak. Az építészetben is igyekezett az iszlám architektúrával szemben az ókori Perzsia stílusában építtetni az állami épületeket, hivatalokat. A sah rendszerét az iszlám forradalom döntötte meg. A stabil támaszának hitt hadsereg is átállt a felkelőkhöz 1979. január elején. Amúgy az Izrael- és USA-ellenes politikája miatt a kommunista táborban is „jó fiúnak” számított az uralkodó. Bukása előtt néhány hónappal a Magyar Tudományos Akadémia díszdoktorává választották.

Jean Raspail művének eleje már a „véggel” kezdődik. A Gangesz flotta migránsokat szállító hajói kikötnek egy francia partszakaszon. Ahonnét nem messze helyezkedik el Calgues professzor tengerparti háza, ezért ő az események egyik szemtanúja lesz. Dél-Franciaország lakosságának nagy része már az invázió hírére az ország északi területei felé menekül. A regénybeli francia vezetés mintha csak ma nyilatkozna: „ A kormány megdöbbenéssel vette tudomásul az emberek tömeges elvándorlását az ország déli területeiről”. Tehát a migránsok ellen semmit sem tettek, csak a lakosság menekülését akarták biztosítani és felügyelni. A regény fikció, de 2015 nyugat-európai erőit is jellemzik az 1973-ban írt sorok: „A kormányzó baloldali pártok az emberi szolidaritás és egyetemes testvériség nevében mennydörögtek.” Az Európát fenyegető veszélyről persze egy szót sem szóltak. Emlékezzünk csak, amikor néhány évvel ezelőtt az egyik francia politikus azt mondta, hogy Franciaország sohasem volt francia, mindig „kevert népességű” volt. Ezzel vág egybe, amikor a regényben 1973-ban(!) a következő demagógiával áll elő a belügyminiszter: „Nincsenek többé franciák, angolok, svájciak, hinduk, csak Ember van”! A minisztertanács ülésén és a sajtótájékoztatókon nem az országra leselkedő biztonsági és egészségügy veszélyekről esik szó, hanem arról, hogy „a francia kormány tervez-e intézkedéseket az érkezők megsegítésére és a szenvedés enyhítésére”. Egy, még észnél lévő újságíró kormánykritikát megfogalmazva a „nagy humanitárius fesztivál első hamis hangjairól” ír. Íme egy 1973-as jóslat a 2010-2020-as évek Franciaországáról!

A műben alig kerül elő az integráció kérdése, de Hamadura úr, aki Indiában született, de élete nagyobbik részét Franciaországban élte le, betelefonál egy rádióműsorba: „Önök el sem tudják képzelni, hogy mi vár Önökre, ha ez a primitív emberekből álló flotta egyszer csak a nyakukba szakad! Miden meg fog változni hazájukban, amely időközben az én hazám is lett! El fogják veszíteni önmagukat.” Némi döbbenetes csend után a műsor szerkesztői bejelentették, hogy a telefonvonal megszakadt. Érdekes, szintén mainak ható kritikus gondolat az, hogy „ a partra szálló sokaság mintha soha nem vette volna tudomásul, hogy ez az ország, ahol partra szálltak mások tulajdona.” A regény címe onnét ered, hogy egy hindu szavait a regénybeli ateista Ballan professzor úgy értelmezi, hogy az nem más, mint a Jelenések könyvének egy része, kissé átalakítva. Persze a hindu a kereszténység pusztulását akarja így érzékeltetni: „Eltelik az ezer esztendő. Íme a nemzetek melyek a Föld négy sarkából valók, kijönnek és felvonulnak majd a fennsíkra és bekerítik a szentek táborát és a szeretett várost”.

De térjünk vissza a mű elejére. Az említett Calgues professzor, amikor látta az első inváziós hajókat partot érni, puskával a kezében lemegy a városba, ahol migránst még keveset lát, de találkozik egy francia fiatalemberrel, aki a migránsinváziót élteti. Annak örül, hogy vére eljött az igazság, szép, új világ fog kezdődni. A régi gyűlölt világ el fog tűnni, az sem baj ha sok vér árán. A fiatalember azt is természetesnek tartja, hogy a migránsok módjára ő is fosztogat. A professzor dühében ráfogja a puskáját. „Nem fogja tudni megtenni. Biztos vagyok benne.” – mondja a fiatalember. A professzor ekkor érdekes történelmi eszmefuttatással áll elő: „Egyetlen háborúnak sem volt szüksége a szolgálataimra. Mindazonáltal Aetiusszal boldogan megöltem volna néhány hunt. Nagy lelkesedést váltott volna ki belőlem, ha Martell Károly oldalán küzdhetek az arabok ellen, vagy Bouillon Gottfried mellett harcolok Jeruzsálemért. Bizánc falai alatt hősi halált halva XI. Konstantin oldalán hány törököt mészároltam volna le mielőtt én is erre a sorsra jutok. Fehér köpenyemen viselem a véres keresztet és karddal a markomban hagyom el Rodoszt. Don Juan de Austria tengerészeként bosszút állok Lepantónál.” Végül a professzor mégis végez a fiatal fosztogatóval. Az iszlám terrorban viszont eddig több, mint 500 merényletben sok-sok ezerre tehető a halottak száma. Ugyanakkor a liberális vezetők és a média az iszlám merényleteket agyonhallgatta, vagy az elkövetők pszichikai zavarodottságával magyarázta. A regény stílusa nem finomkodó, hanem erősen szókimondó, néha naturalista. A szentek táborában felmerül egy olyan momentum is, amely napjainkban is jelen van: a kommunista pártok és a szélsőbalos szakszervezetek is hergelik a lakosságot. Kiadják az „ismert” jelszavakat: „Proletárok és a Gangesz népe együtt az elnyomás és a burzsoá kizsákmányolás ellen!” Telitalálat a regényben az egyházak bemutatása, bár a regény csak a katolikus egyház és a Vatikán visszásságait mutatja be. Emlékezzünk arra, hogy napjainkban Német- és Franciaországban nem lehet keresztet kitenni a városok tereire. Németországban több száz templomot lebontottak miközben a mecsetek épülnek. Gondoljunk csak a német evangélikus egyház migránsok mellett kiálló kongresszusaira, akik jelentős pénzösszegeket is adtak a migránsok tengeri mentésére.

Jean Raspail a regény legutóbbi kiadásának előszavában azt írja, hogy a műben szereplő XVI. Benedek pápa nevét nem változtatja meg, mivel alapelve, hogy újabb kiadások mindig változatlanul, eredeti formában jelenjenek meg. A regény Benedek pápája Brazíliából származik, jellemvonásai és tevékenysége inkább a valóban Dél-Amerikából származó, jelenlegi pápára jellemzőek. A regénybeli pápa kiárusítja a Vatikán templomainak és múzeumának értékeit, hogy abból a migrációt támogassa. Ez szerencsére még nem következett be, de emlékezzünk arra, hogy Ferenc pápa húsvéti alázatként iszlám migránsok lábát mosta, míg az üldözött keresztényekért egy-két diplomáciai tiltakozáson kívül szinte semmit nem tett. A regénybeli pápa nyilatkozata is ismerősen csenghet: „Kérjük testvéreinket, hogy tárják ki lelküket, szívüket és anyagi javaikat minden szerencsétlen ember előtt, akiket Isten küldött hozzánk”. Szintén helytálló a mai Nyugatra vonatkozóan az a megállapítás, hogy a tömegmédia és a tömegkommunikáció a szabadság álarca alatt szellemi terrort gyakorol. A mai viszonyokat ismerve az sem áll távol a mai valóságtól, amikor a regényben a párizsi-bíboros érsek találkozik a franciaországi főmuftival, és 30 katolikus templomot ajánl fel neki mecsetté alakítás céljára. Emlékezzünk csak azokra az evangélikus és anglikán egyházi vezetőkre, akik szerint be kellene vezetni a sariát, vagyis az iszlám jogrendszert Európában. Szinte csak egyetlen dolog van, ami nem következett be a regény jövendöléseiből: a hadsereg összeomlása. Emlékezzünk azonban, hogy amikor a francia tábornokok levelet írtak a francia elnöknek és az országban lévő migránshelyzet miatt polgárháború veszélyére hívták fel a figyelmet, jelentős részüket nyugdíjazták, vagy elbocsájtották. (A regényben a Tarbes városában lévő alakulat is összeomlik. Ez az alakulat a valóságban ma is a francia hadsereg elit egysége, az „ejtőernyős huszárok”, amely alakulat elődjét Bercsényi László, a kuruc hadak főparancsnokának fia alapított.)

A csendőrség nagyrésze is átáll a bevándorlókhoz. Az utolsó ellenálló francia csoporttal pedig éppen a francia légierő, migránsbarát pilóták által vezetett gépei végeznek! Érdekes a regénybeli Svájc is, amely befogadja a fehér, francia menekülteket, de az indiai migránsokat visszautasítja. Ezért tiltakozásul az ENSZ elköltözik Svájcból. Hogy aztán a súlyos nemzetközi nyomás miatt végül néhány hónap múlva Svájc is kénytelen lesz megnyitni a határait a migránsok előtt. Tanulságosak a regény 46. fejezetének gondolatai is: „Franciaország alulmaradt. A jóvátehetetlen bekövetkezett. A múltba való visszatérés többé nem lehetséges. A fények Franciaországa önként térdre rogyott”.

Mit lehet ehhez hozzátenni? Talán csak annyit, hogy úgy látszik ezt a megalázó testhelyzetet Európa vezető hatalmai sem kerülhetik el sokáig.

Borító: A mű egyik találó borítója (magyarhirlap.hu)