A Gyöngyösbokréta divatja

Fejes Katalin - 2020. augusztus 20. 7:00

Drága matyóhímzések, légies halasi csipkék, a vadvirágos sárközi színek. Augusztus 20-án virágos rét pompájában tündökölt a székesfőváros. „Ami szín és szépség van ma Budapesten, azt mind a Gyöngyösbokréta hozta magával” – szóltak a lapok tudósításai. 1931-ben indult útjára a Gyöngyösbokréta mozgalom, amely minden évben Szent István ünnepén került megrendezésre. Számtalan fellépő érkezett az ország tájairól, hogy az általuk őrzött népi hagyományokat, táncokat bemutassák. A színpadi előadások kezdeményezője Paulini Béla író, újságíró volt, aki az évek alatt intézménnyé fejlesztette a hagyományőrző mozgalmat.

1931 és 1944 között évente megrendezett augusztus 20-i ünnepi előadást egyre nagyobb érdeklődés kísérte. Az első bemutató még a főváros szervezésében zajlott le, de a közönség és a pozitív sajtóvisszhang felhívta az esemény fontosságára a figyelmet. A második alkalommal az idegenforgalmi iroda, az IBUSZ is bekapcsolódott a szervezésbe, mivel a Gyöngyösbokréta intézményesülésével szálláshelyek kialakítására, a fellépők számára programok szervezésére, és interjúk készítésére is igény mutatkozott. A közönség mindent tudni akart a fővárosba érkező „bokrétásokról”, és a „bokrétások” is szerették volna megismerni a fővárost. Sok „bokrétás” a rendezvény alkalmával jutott el Budapestre, ezért hosszú listákat készítettek arról, mit szeretnének megnézni. Az Állatkert és az Angol Park szinte valamennyi „kívánságlistán” szerepelt. Az interjúk során az újságírók minden alkalommal megkérdezték, hogy látják a „bokrétások” a fővárosiakat. A legtöbben azt válaszolták, hogy furcsa számukra, hogy a városban mindenki rohan, hogy nem köszönnek egymásnak az emberek, a házak füstösek és rengeteg embernek van kutyája, miközben a kapukat zárva tartják.

A színpadi előadások mellett kézművesvásárt is rendeztek a szervezők. A „mesterségek ünnepén” egy-egy tájegység portékái szerepeltek, például sárközi hímzett abroszok, szőttesek, gömöri fagyöngy karperecek, dombóvári tulipános ládák, alföldi virágmintás cserépedények, de bemutatkozott a bokrétás konyha is. A legnagyobb sikert azonban a népi viseletek aratták. A bujáki menyecskék büszkén mondták az újságíróknak, hogy egy jómódú lány akár 100 méter anyagot is magán hord, a maga 21 szoknyájával (egy felső és húsz alsó szoknya, mely egy része pliszírozott). A bujáki rokolyával csak a szanyi legények mellénye tudott versenyezni, melynek díszítéséhez 120 rőf, azaz 100 méter zsinórra volt szükség.

Bár kritikai hangok is megszólaltak – mennyiben autentikus egy-egy népi viselet –, a magyaros ruhadivat tervezői és hódolói számtalan ötletet merítettek a fellépők ruháiból. Az 1938-as Magyaros ruhakiállítás- és előadássorozat egyik felkért előadója Paulini Béla volt, nem sokkal később pedig Vadonné Perényi Irén jelentette meg hatvan divatrajzból álló Magyarosan, divatosan című kötetét. A festőnő által tervezett ruhákon Sopron, Torockó, Kalotaszeg, Vas, Nyitra, Tolna és Baranya megye népviseleteinek motívumai jelentek meg.

A „bokrétások” divatba hozták a fehér száda ráncolt ingvállat, a pettyes mintájú rokolyát, a pruszlikot és a kötényt. A divatdámákat egyedül a dunántúli bütykös, ábrás harisnya nem hódította meg. Annak ellenére, hogy a harisnyakülönlegesség Baranya megye után gyorsan népszerű lett Tolna, Somogy, Zala és Fejér megyék falvaiban, a pesti divat nem követte ezt a trendet.

Borítókép: Táncosok Érsekcsanádról (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)