A hét irgalmasságból kettő

Fáy Zoltán - 2021. március 12. 7:58

Minden régi könyves gyűjteményben előfordul, hogy elveszettnek hitt kötetek kerülnek elő, csak azért, mert valaki figyelmetlenül, nem megfelelő polcra tette vissza a kikért munkát. És az se ritka, hogy valami tévedés következtében rosszul azonosítanak egy-egy könyvet, s a melléfogás miatt évekre, évtizedekre, vagy akár évszázadokra tűnik szem elől egy kötet.

A Gyöngyösi Ferences Könyvtárban egy-két évenként mindkét fajta baklövésre akad példa. Így került elő a közelmúltban egy, a maga korában népszerű imakönyv, Simon Verepaeus németalföldi tanár, később kanonok munkájának 1586-os antwerpeni kiadása. Az imakönyv először 1572-ben jelent meg a bajor Dillingen an der Donau egyik nyomdájában, Sebaldus Mayernél. Ezen kívül Mayer még egyszer nyomtatta ki az imakönyvet, nyolc évvel később. Egy kiadása Párizsban is volt, de legtöbbször az antwerpeni Beller család jóvoltából látott napvilágot, 1558 és 1614 között összesen huszonhárom alkalommal. Néhányszor újratördelték, de a könyv egyszerű metszetei mindvégig azonosak maradtak. Rendkívül népszerű volt a maga korában. Később spanyolra, franciára, németre és hollandra is lefordították. Aztán eltűnt a könyvkereskedések kínálatából. Simon Verepaeus (1522-1598) klasszikus műveltségű ember volt, a latin mellett a héber és a görög nyelvben is jártas, a leuveni egyetemen teológiát tanult és a flamand városban szentelték pappá. Volt káptalani iskolai tanár és rektor; elsősorban latint tanított és tankönyveket is írt. Életműve huszonnégy kötetből áll, amelyek közül a legnépszerűbb egy latin nyelvkönyv és a Precationum piarum enchiridion. Verepaeus tudományos és tanári munkásságában Erasmust követte, tehát erazmista volt, imakönyvét viszont a rekatolizáció, tehát a katolikus megújulás szelleme hatotta át.

A Gyöngyösi Ferences Könyvtár valamikori őrei számára ennek ellenére gyanús lehetett az imakönyv, mert mindkét fennmaradt példányával ugyanazt a barbár biztonsági intézkedést tették, amit Luther vagy Kálvin műveivel is. Mivel protestáns könyveket tilos volt tartani, csak felsőbb elöljárói engedéllyel, a hitvitákra kijelölt testvérek tanulmányozhatták az indexen lévő munkákat, elővigyázatosságból ezeknek címlapját egyszerűen kitépték. Így ha valami ellenőrzés támadt, netán tartományfőnöki vizita, látogatás, nem kellett tartani a lebukástól, hiszen aligha volt idő alaposabb könyvészeti vizsgálódásra, nem valami gyanús mű keveredett-e a könyvgyűjteménybe. Így mindkét XVI. századi Precationum kötet címnegyed ív nélkül maradt fenn. Az imakönyv vége felé, a tizennegyedik fejezetben a szerző imákat, javaslatokat és vigasztalásokat ír betegek és haldoklók számára. Ennek a résznek az illusztrációja az irgalmasság testi jócselekedetei közül kettővel foglalkozik, a betegek meglátogatásával és a halottak eltemetésével. E kor katolikus lelkiségi irodalma különösen fogékony volt az irgalmasság hét testi cselekedetére, magyar nyelven például a híres nagyszombati nyomdász és jogász, Pécsi Lukács adott ki könyvet Az test környül való hét irgalmasságnak cselekedeteiről címmel 1598-ban. A XII. századig hat testi jócselekedetet tartottak számon, mégpedig éhezőknek enni, szomjazóknak inni adni, befogadni a vándorokat, felöltöztetni a ruhátlanokat, betegeket, foglyokat meglátogatni és a halottakat eltemetni.

Pécsi Lukács a betegséget az ősbűn következményének magyarázza, amely már az ember születésekor is beárnyékolja a földi létet, amit a csecsemősírással támaszt alá. A későbbi életet is végigkíséri a kóros állapot, és, mint írja, a nyomorúságokból egyéb állatoknál nagyobb rész jutott az embernek. És bár a betegektől mindenki távol tartaná magát, mégis a betegek látogatása jócselekedet, amire példát maga Jézus Krisztus adott. Verepaeus imakönyvének metszetén két ma már magyarázatra szoruló kultúrtörténeti érdekességet is megfigyelhetünk. A valószínűleg jómódú betegeket látogató szintén vagyonos házaspár két lábadozóhoz lép, akik egymás mellett feküdvén, közös ágyban várják sorsuk jobbra fordulását. Bár a XVI. században már meglehetősen sokat tudtak a fertőzések természetéről, a külön ágy még a gazdagabbak számára sem volt magától értetődő. Szintén érdekes a halott eltemetésének jelenete, ahol, bár az esemény egyházi asszisztenciával történik, a holttestet nem koporsóban helyezik végső nyugalomra, hanem csak gyolcsba burkolva. Valószínűleg egy szegény ember temetését örökítette meg az ismeretlen metszetkészítő.

Borító: Rotterdam kikötője színezett metszeten (Piarista Múzeum CC BY-NC-ND)