A kaszálótól a kazalig, pajtáig, padlásig

Pálffy Lajos - 2018. július 3. 11:36

A széna útja a kaszálótól a paraszti portáig vezetett, majd pedig szép apránként az állatok, jellemzően a tehenek és a lovak elé került, ahol nyulak voltak, télen azok is kaptak belőle. Nézzük akkor az út első szakaszát.

Az előző cikkben ott hagytuk abba a történetet, hogy ha igazán szerencsés napja volt a parasztembernek, vagyis nagy volt a meleg és sütött rendesen a júniusi nap, akkor a hajnali kaszálást kétszer átfordítva estefelé, szigorúan a harmat megérkezése előtt már lehetett is hazavinni. Ha felhős volt az ég, vagy éppenséggel megázott a lekaszált száradó fű, akkor ez a folyamat napokig elhúzódhatott. A még nem igazán száraz szénát esténként, a már emlegetett harmat miatt boglyákba, petrencékbe kellett rakni, majd reggel a harmat felszáradása után újra elhinteni, megforgatni. Mindezt addig ismételték, míg elég száraz lett a széna ahhoz, hogy eltárolják hosszabb távon is.

A széna szállítása „szénásszekérrel”, avagy „hosszúszekérrel” történt, amit húzhattak lovak, tehenek, ökrök is. A munkában az egész család részt vett. A szekér megérkezése előtt a még száradó szénát két hurkába húzták össze, ami közé bejárt a szállítóeszköz. Így aztán két oldalról indult meg vas- vagy favillákkal a rakodás, a szekér után mindig dolgozott valaki, akár nagyobbacska gyerek is gereblyével, a szekér előtt pedig, ha szükség volt rá, szintén a gyerekek álltak. Feladatuk volt egy-egy leveles ággal a teheneket, lovakat támadó vérszívók, bögölyök elkergetése is, amiknek csípései ellen sehogy sem tudtak védekezni a szekér elé fogott szerencsétlen állatok.

Aztán ahogy nőtt a szekérre kerülő széna mennyisége, úgy valakinek fel kellett kapaszkodnia rá, hogy elrendezze azt. A szénásszekér megrakásának a lényege az volt, hogy először a széleket pakolták végig, aztán pedig középre kerültek a villányi szénák, hogy leszorítsák az egészet. Külön tudomány volt a szekér elejének és hátuljának a megrakása. Itt „fejet hajtottak”, azaz egy nagyobb villányi szénát lelapítva kettőbe hajtottak és kicsúsztatták egy-egy sor elkészülte után két-két oldalról a szekér elejére és végére. Tehát egy háromsoros (a szekérderék felett három vastag réteg szénát tartalmazó) szekérnél összesen 12 „fej” tartotta meg a szekér elejét és hátulját. Amikor aztán végére értek a hurkáknak (persze, rakodhattak boglyákból is), akkor jött a rudalás, vagy rudazás feladata. A szénásszekér rúdja (egy fiatal fenyő kéregtelenített, akár 5-7 méteres faragott törzse) a rakodás idején a szekér után volt kötve. Aztán végül ezzel szorították le a szénát, mégpedig a megrakott szekér közepére téve. Elől általában a két szekéroldalhoz rögzített állítható lánc tartotta. Hátul pedig ugyancsak az oldalak végéhez kötött, szorosra húzott „rudazókötél”.

Ezután még óvatosan gereblyével lehúzták a szénászszekér két oldalán a laza részeket, ezt feldobták a szekér tetejére, és indulhatott is haza a szállítmány.

Borító: Hazaért a széna (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)