A két lábujjú ellentengernagy

Pálffy Lajos - 2020. február 20. 12:05

Száz esztendeje, 64 éves korában halt meg az amerikai Robert Peary, aki valószínűleg először érte el az Északi-sarkot. Vagy mégsem, teljesítményét ugyanis mindent megkérdőjelező korunkban többen is vitatják.

Pedig amit életében véghez vitt, az vitathatatlanul kiemeli a hétköznapi emberek közül. És az is, hogy mindösszesen két lábujja marad, a többit fagyások miatt el kellett távolíttatnia. Az életpálya a mérnöki diploma megszerzésével indul, majd ezután felvételét kéri az USA haditengerészetéhez. Nem harcol, hanem épít, mégpedig csatornát Nicaraguában. De nem bírja ezt az éghajlatot, és már 1886-ban Grönlandon találjuk, ahol aztán valóban elég hideg van. Még egyszer visszatér a csatornaépítéshez, ekkor ismeri meg a később minden expedíciójában részt vevő Matthew Hensont, akit később mellé is temetnek az arlingtoni katonai temetőben. A hű barát mellett egy hasonló adottságokkal rendelkező feleséget is talál Josephine Diebitsch személyében, aki szintén elkíséri útjaira, sőt, gyermeküket, Mary-t is a hómezőn szüli meg 1893-ban. A nagy vállalkozásra felkészülendő, Grönland feltérképezésével foglalkoznak 1891-től, és a hét út után már bizton állíthatja, hogy a vikingek által is megjárt föld nem kontinens, hanem sziget.

Peary módszere a korábbi felfedezőkkel szemben az, hogy elsajátítja és használja a bennszülött inuitok túlélési módszereit. Állatprémekbe öltözik, iglut épít, kutyaszánnal közlekedik és vadászik, halászik is, ahol lehet, a friss élelemért. 1845 és 1848 között John Franklin északnyugati átjárót kereső, a Terror és az Erebus hajókkal indított expedíciója többek között azért hiúsult meg, mert az összezártságból fakadó problémák mellett megjelent a skorbut, és a legénység ólommérgezést kapott a konzervdobozoktól. Nos, ezeket a hibákat Peary ötven évvel később már nem követte már el, 1905-1906 között már a sark meghódítására indul a Roosevelt nevű, erre a célra épített hajójával, de ekkor még csak az északi szélesség 87. fokáig jut el (a sarkkör a 66 foknál van).

Aztán 1908 nyarán New Yorkból indul a következő próbálkozás, az Erzsébet királynő szigetektől a kilenc felfedezőt 17 inuit is segíti a sark megközelítésében. 19 szánnal indulnak amit 133 kutya húz (az adatok Peary mindenre kiterjedő feljegyzéseiből származnak), és napi átlag 21 kilométert tesznek meg. És bizonyos időközönként egy-egy szán visszafordul. Végül már csak Peary és Matthew Henson maradnak, majd az utolsó szakaszt Peary egyedül teszi meg. 1909. április 6-án jön el az a pillanat, hogy úgy gondolja, hogy a sarkon van. A napló mellett fényképeket is készít folyamatosan, ezeket, az árnyékviszonyokat is elemezve jutottak később arra a következtetésre, hogy 8 kilométerre lehetett a sarktól.

Aztán egy frissebb elmélet szerint meg még távolabb volt, mert csalt vagy tévedett a számokkal. Az utolsó nekirugaszkodásnál, már egyedül, a napló szerint ugyanis napi 42 kilométert ment, amit most képtelenségnek tartanak. Az biztos, hogy visszatérvén az egész világ ünnepelte, jött is az ellentengernagyi (tábornoki) rang, no és a földrajzi társaságok tucatnyi aranyérme, egyéb díjai. Kalandjait 1898 és 1917 között öt könyvben is megírja, és szerencséjére még ünnepelt hősként indulhatott utolsó útjára.

Borító: Peary talpig szőrmében (Wikipédia)