A királyi herceg halálos sebei

Pálffy Lajos - 2019. december 4. 3:10

Mindjárt az elején el is árulom, hogy ezeket a tatárok okozták a muhi csatában. A tatárok, akiket annyira lenéztek a nagyurak, és akik aztán szinte ugyanazzal a harcmodorral verték meg a páncélba bújt magyar hadakat, mint korábban tették azt a kalandozások során a mieink a gőgös németekkel.

Tomaj Dénes vitézségéről már olvashattak eme sorozatban, illendő hát a tatárok ellen induló magyar sereg másik két, elszánt és tehetséges vezéréről is szólnunk. Az 1208-ban, Zágrábban a világra jött Kálmán királyi herceg II. András és ama gyászos véget érő Gertrudis másodszülött fia volt, s ahogyan az már régóta szokásban volt a magyarok földjén, a királyi atya igyekezett gondoskodni az ő sorsáról is. Így tette meg a lengyelekkel házassági szerződést kötve Kálmánt a frissen megszerzett Halics, avagy Ladoméria királyává 1217-ben. Csakhogy az oroszok nem nézték jó szemmel a magyar terjeszkedést, két évet uralkodhatott így a herceg királyként Halicsban, aztán mennie kellett. Ekkor a Bélától elvett Szlavóniát kapta meg Kálmán, a hatalmát itt kiépítő Béla pedig mehetett Erdélybe, az ismeretlenbe. Tette ezt azért is András, mert Béla a birtokvisszavételeket már ifjan, Szlavóniában elkezdte, más politikát folytatott, mint a király, aki féltette is a hatalmát tőle. Ezért Kálmán öccsét is ellene fordította volna, de az nem akarta a főhatalmat, sőt, megmaradt haláláig Béla hű támaszának is.

A halál pedig 33 évesen jött el érte, mikor saját seregével csatlakozott a királyhoz a Pest mellett gyülekező táborban. Katonái, Ugrin kalocsai vitézeivel együtt úgy tűnik, hogy a királyi sereg legütőképesebb részét adták. Állíthatjuk ezt azért is, mert ezek a seregtestek tartották meg a Sajó hídját, és szorították vissza a túlpartra a folyón átkelő tatárokat. A táborban a sátorverést ellenőrző magyar urak ekkor győzelmet kiáltottak, és hozzá is láttak azt kellőképpen megünnepelni. Nem így tett viszont az érsek és a királyi öccs, akik talán még a páncélt sem vetették le, számítva a „kutyafejűek” újabb akciójára. Így aztán a hajnali nyílzápor Kálmán és Ugrin embereit nem érte készületlenül, a könnyített ruházatban a sátrakban szuszogókat viszont erősen pusztították a lecsapódó tatár nyilak. A zűrzavar láttán a király a kitörés mellett döntött, amit aztán megint csak Ugrin és Kálmán kipróbált katonái hajtottak végre. Csakhogy a nyomás olyan erős volt rajtuk, hogy szétszakadoztak, így a mongolok egy-egy lovast, vagy kisebb csoportokat támadhattak, akiket addig nyilaztak, míg éltek.

A kitörés során Kálmán herceg is súlyosan sérült, vélhetően a nyilaktól (miért mentek volna a bőrvértes tatárok közel a kiválasztott, páncélos áldozatukhoz, ha távolról, nyilakkal is eredményre juthattak). Míg a király északra, a hegyek felé vágtatott kis csapatával, addig Kálmán Pestet célozta meg, majd innét a krónikák szerint a somogyi Segesdre ment. Tehát délre tartott, mert híre lehetett arról, hogy az időközben Habsburg Frigyes herceg által elfogott, majd némely vármegyékért elengedett bátyja is erre vette az irányt. Végül a testvérek Zágrábban találkoztak, itt is halt bele a Muhinál szerzett sebeibe a vitézül küzdő herceg, valamikor május folyamán. Még Árpád is büszke lett volna rá.

Borító: IV. Béla és a tatárjárás következményei a Hősök terén (KATAMAFOTÓ Művészeti Kft. CC BY-NC-ND)