A Nagy Háború vége: elindultak a katonavonatok

Pálffy Lajos - 2020. szeptember 25. 8:14

Az első világégés frontjain harcoló magyar bakák százezreit jórészt a falvak adták. És így azt a hatalmas véráldozatot is, aminek végső soron semmi eredménye nem lett. Azaz inkább a történelmi Magyarország pusztulását hozta el, érthető volt hát a tanácstalanság, a hit és a remény megrendülése a fegyverszünet kihirdetése utáni hetekben, hónapokban.

Azon egyetlen hozzáértő sem vitatkozik, hogy a Magyar Királyság a Monarchia részeként minden tartalékát mozgósította már a háború utolsó évére. Ezek a tartalékok pedig agrárország lévén jórészt a magyar vidéken voltak fellelhetők, anyagi és emberi értelemben is. A fiatal, sokszor éppen a családalapítás előtt álló, vagy ifjú házas férfiak besorozása után, mivel a frontok pokla százezrével szedte az áldozatait, idővel sor került a családfenntartók, gyermekes apák és gazdák behívására is. Az így hiányzó munkáskezeket a családi áldozatvállalás pótolta, de a sorozat előző cikkében említett termények szabott (alacsony) árakon való felvásárlása, no és az iparcikkek elképesztő drágulása, az áruhiány is nehezítette a hétköznapi életet. Szenvedett hát a város mellett a falu is a Nagy Háború második felétől, miközben pedig jöttek folyamatosan az értesítések a hősi halálról, eltűnésekről, súlyos sebesülésekről, amputálásokról.

Nem is lehet vitás, hogy ennyi áldozat után, amikor Tisza István gróf 1918. október 18-án a Képviselőház ülésén bejelentette, hogy ezt a háborút elvesztettük, óriási volt a döbbenet a magyar falvakban is. Tisza azért a következő mondataiban rögtön árnyalta is a képet: „Elvesztettük nem abban az értelemben, hogy ne tudnánk még tovább is szívós és hősies védekezést kifejteni; hogy ne tudnók az ellenségnek a végleges győzelmet nagyon drágává tenni, de igenis elvesztettük abban az értelemben, hogy az erőviszonyok beállott eltolódásánál fogva a háború megnyerésére többé reményünk nem lehet, és hogy ennek folytán keresnünk kell a békét oly feltételek mellett, amelyeket ilyen viszonyok között ellenségeink elfogadnak”, de ez nem sokat változtatott a lényegen. A vereség miatt érzett fájdalom, és a jövőtől való félelem mellett azért ott volt az öröm is: végre vége, végre hazajön a kedves, a régen látott apa. Megjön a szeretett és tisztelt tanító is, akiből kényszerűségből tisztet faragtak.

És a podovai fegyverszünet, november 3-a után elindultak a magyar ezredeket szállító katonavonatok. Mondjuk az olasz frontról az elszakadóban lévő Horvátországon át már nem volt nehézségek nélküli az utazás, de november, december vagy január hónapokban sokat szenvedett katonáink többsége falun is szerettei körében volt már – a hadifoglyok és a súlyos sebesültek kivételével, utóbbiak, ha szerencséjük volt, ahogy a borítóképen is látszik, további körházi kezelésekben részesültek. És mint üröm az örömben, várta az elszegényedett porta, a spanyolnátha, és nemritkán egy másik férfi – lehetett az a mezőgazdaságban dolgoztatott orosz hadifogoly is – a hitvesi ágyban. És a tanácstalanság a hogyan továbbról, a mindenféle keringő rémhírek, a falvakban feltűnő, soha nem látott emberek, akik valami új világ eljöttét hirdették. Ami tényleg el is jött, csak még ott és akkor azt nem tudták.

Borító: Festetics Tasziló üdülőházából kialakított Mária kórház ápoltjai Keszthelyen (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)