A pap és a jegyző után a sorban

Pálffy Lajos - 2019. november 15. 7:14

Aztán hogy mért is tekinthetett Frits Sándor oly bátran előre, ahhoz tudni kell, hogy a tanítóság, amellett, hogy a falu elitjét jelentette, nyugdíjas állás is volt, nem kellett hát az öregségtől, betegségtől rettegnie annak, aki elvégezte a képzőt és meg is választották valamely falusi állásra.

Aztán azért is beszélünk annyit a száz esztendővel ezelőtti faluról, mert akkoriban az ország lakosságának majd hetven százaléka ilyen településen élt. Tehát a tanítók, később a tanítónők túlnyomó többsége is falun tevékenykedett. Mégpedig nem is olyan jelentéktelen réteg volt ez, hiszen a Trianon előtti, 1910-es összeírások szerint több mint hatvanezren tevékenykedtek összesen a tanügyben, és ez a szám a békediktátum után tíz esztendővel sem csökkent a területveszteségekkel arányosan, hiszen mintegy 48 000 főt tett ki. Ami köszönhető a népiskolai fejlesztéseknek, no és a sorban beinduló állami tanítóképzőknek is. (Megjegyzendő, hogy a diktátum után sok tanító menekült családjával a megcsonkított országba, mert nem volt hajlandó esküt tenni a román királyra, vagy éppen Csehszlovákiára, és nem akart az új államnyelven sem tanítani.)

A falusi, de a városi tanerők fizetése sosem volt annyi, amennyi egy alsó középosztályi lét fenntartásához szükséges lett volna. Az 1868-as Eötvös-féle törvény az állami állásokra évi 300 forintot határoz meg, no és az iskolaszékek által felajánlott terménybeli szolgáltatásokat. Ezen kívül egy „tisztes” lakást a vele járó kerttel és negyed hold illetményfölddel. A felekezeti tanítók (ők voltak mint tudjuk többségben) ennek csak a 75 százalékát kapták meg az egyházaktól, ezért állami kompenzációért folyamodhattak. És azért jött be némi pénzecske a kántorkodásból is, ahol még a temetések után is járt néhány korona a tanítónak. 1907-ben már 1200 korona volt a tanító éves fizetése, amihez az iskolaszék által meghatározott terménybeli hozzájárulások is érkeztek. Egy 1930-as években keletkezett összesítés szerint a baranyai tanító működési területén (lehetett több falu is!) családonként kapott évente 12 kilogramm búzát, 15 kiló kukoricát, néhány öl tűzifát és 5-5 liter bort is.

A fizetése ekkor már 1650 pengő volt évente, de az általában 2-3 saját gyerek jövőjére is kellett gondolni. Ezért aztán különösen a felekezetiek olyan „tanítóhoz méltó” dolgokkal is foglalkoztak, mint például a méhészkedés. Végül 1922-ben megszületett az a rendelet is, amely szerint a felekezeti tanítónak is kötelezően meg kell kapnia állami kollégája jövedelmeit. Természetesen voltak mindig is rang, végzettség, vagy éppen kor szerinti különbségek is a pénzben folyósított fizetésben, de végső soron elmondható a bevezetőben már megismert állítás: a falusi tanító mint tekintélyben, mind jövedelemben a falu elitjéhez, az „intelligenciához” tartozott, a pap és a jegyző után következett a sorban.

Borító: A falusi „intelligencia” Somogyjádon a főjegyzővel, az állatorvossal és az állomásfőnökkel kiegészülve (somogyjad.blog.hu)