A szabóinas tőre elcsúszott a magas katonai galléron

Pálffy Lajos - 2019. április 24. 11:55

Arad után pedig úgy tűnt, hogy Ferenc József és az udvar hatalma megkérdőjelezhetetlen az ország felett. Csak hát az emlékeket nem lehet kollektíve kitörölni, és hát egy egész ország emlékezett a szabadság majd másfél esztendejére.

Ferenc József uralkodásának első tíz esztendeje a központosítás jegyében telt el, és ezt a centralizáló, minden hatalmat az uralkodó kezébe koncentráló törekvést bizony nem csak a magyarok érezték meg, hanem az egész birodalom. Tehát azon népek is, akik a magyar szabadság ellen harcoltak. Így igaz az a bonmot, hogy amit a magyarok büntetésül, azt a többiek „ajándékba” kapták az ifjú uralkodótó. Aki ezekben az években nagyon határozottnak, erősnek mutatkozott. Amikor 1852. április 5-én egészen váratlanul maghalt kedvelt miniszterelnöke, Schwarzenberg herceg, az ifjú (ne felejtsük el, még csak 21 éves!) úgy döntött, nem nevez ki új miniszterelnököt, hanem ő tölti be ezt a posztot a továbbiakban. Ez pedig nem kevés többletmunkával járt, hiszen a döntéshozatal mellett a döntések végrehajtását is meg kellett szervezni, és persze felügyelni. Talán éppen ekkoriban alakult ki Ferenc József szigorú napirendje, amibe Bécsben nem sok lazítás fért bele. A kikapcsolódást idővel a vadászatban találta meg, de a kormányzással, uralkodással járó feladatok miatt kevés idő juthatott erre a kedvtelésre is.

Már csak azért is, mert a központosítás egyre több feladatot hozott Bécsbe, Magyarországon pedig egy új, osztrák, cseh és morva hivatalnokokból álló gárdát is fel kellett állítani. És természetesen átszervezni az egész közigazgatást: Erdélyt, Horvátországot és a határőrvidékeket elcsatolni, a vármegyéket, mint az ellenállás fészkét, megszüntetni. Bevezették az osztrák büntető- és polgári törvénykönyvet és az adórendszert is, egységesítették birodalmi szinten a mértékegységeket, és az oktatási rendszert. A hivatalos nyelv II. József után megint csak a német lett, de ezen a nyelven folyt a középfokú oktatás is. Szóval volt mit tennie az ifjú császárnak és királynak, de ebben az első tíz esztendőben találta meg a szerelem is. Mert minden későbbi különélés, elhidegülés ellenére szerette Wittelsbach Erzsébetet. Csak hát választottjának habitusa nem illett bele anyja, Zsófia elképzeléseibe. Így pedig, ismervén a császári és királyi anya udvarbéli befolyását, valóban nem volt jövője ennek a kapcsolatnak.

Zsófia pedig egészen 1872-ig élt, és az utolsó időkig befolyással volt fiára és annak házasságára is. Azt is sikerült elérnie, hogy a házaspár gyermekeinek nevelését átvehette, így valósággal elszakította őket anyjuktól. Ferenc József pedig a bokros teendők közepette, nem fordított kellő figyelmet ezekre a dolgokra. Sőt, egyre több lett a dolga, mert a halál rövid csendje után Magyarországon is akadtak férfiak, akik nem törődtek bele a vereségbe. 1851-ben a valamikori kormánybiztos, Noszlopy Gáspár és emberei ellen kellett katonákat vezényelni. Erdélyben a volt tüzértiszt, Makk József szervezkedett. Rózsa Sándor „hadviselt” betyárjai sem nyugodtak, igaz leginkább raboltak. Végül Libényi János aradi szabóinas tőre mutatta meg az uralkodónak, hogy birodalmában nincs minden teljesen rendben. Az aradi kivégzéseket megbosszulni akaró Libényi tőre ugyan elcsúszott a magas, aranyszálakkal hímzett katonai galléron 1853. február 18-án, de talán nem volt teljesen hiába az önfeláldozás. Mert Ferenc Józsefnek rá kellett döbbennie arra, hogy Magyarországon nem szeretik, zsarnoknak tartják, nem pedig olyannak, aki Isten kegyelméből uralkodik.

Borító: Libényi János merénylete (Wikipédia)