A székelyből lett kun atyafi: Gyárfás István emlékezete

Holecz Tibor - 2023. február 10. 6:18

1883-ban halt meg a székely származású jogtudós, történész, Gyárfás István. Családja Székelyudvarhelyről származott, de édesapja, aki református lelkész volt, a Kiskunságba került az Urat szolgálni.

Gyárfás István az alap és középfokú iskolák elvégzése után párhuzamosan hittudományi és jogi tanulmányokat folytatott és 1843-ban szerzett hittudományi képesítést. Részt vett jurátusként, vagyis joghallgatóként az 1844-es országgyűlésen. Ezen a diétán fogadták el azt, hogy a magyar lett az államnyelv a latin helyett. 1846-ban tett sikeres ügyvédi vizsgát. Jogi tanulmányai alatt úgy ítélte meg, hogy alaposabb történelmi ismeretekre van szüksége. Ezért a korszak egyik leghíresebb történészének, a későbbi időszakban furcsa helynév elemzéseiről „híressé vált” Horváth Istvánnak az előadásait is látogatta. Horváth kedvelte és tehetségesnek tartotta „ezt a székelyből származott kun gyereket”. A szabadságharc idején mint Kiskunhalas város aljegyzője szabadcsapatot is szervezett, ezért később körözték, de 1850-ben megszüntették ellene az eljárást.

Gyárfás István jogi pályán helyezkedett el, volt segédjegyző, majd jegyző, szolgabíró, később jászkun alkapitány, végül levéltáros is. A munkája mellet kezdett el a történelemtudománnyal foglalkozni. A cikkei jelentek meg a Vasárnapi Újságban és protestáns egyházi lapokban is. A tudományos élet is felfigyelt rá, 1878-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta, akadémiai székfoglaló tanulmányát Dobó István Egerben címmel írta. Közvetlenül ezt megelőzően írt egy elemzést Mátyás király fekete seregéről, és írt néhány régészeti tanulmányt is. Az Archeológiai Értesítőben jelent meg a Cölöpmaradványok Halason című tanulmánya, de írt értekezést Pannónia őskeresztény emlékeiről is. Már jóval akadémiai taggá választása után írta A paraszt vármegye című cikkét. Fő műve az ötkötetes Jász-kunok Története, amelyet 1870-ben kezdett írni, de az 5. kötet már csak halála után jelent meg. A nagy mű ma már széleskörben elérhetővé vált, ugyanis a Jászok Egyesülete 1992-ben reprint kiadásban is publikálza, miután az előzetes felmérésben jelentős érdeklődés mutatkozott iránta.

Az első kötet teljesen a jászkunok „őstörténetével” foglalkozik. Ebben teljesen a 19. század eleji történetfelfogás és főleg Horváth István hatása tükröződik. Ezért a könyvnek ez a része a mai érdeklődők, kutatók számára ismeretszerzésként egyáltalán nem használható, csak mint tudománytörténeti érdekesség jöhet szóba. Például a jászokat azonosítja a jazygokkal és így a szarmatákkal, vagy a „bibliai”, valójában tényleg létező filiszteusokkal, akik az ókori Izraelt támadó lovas nomád nép voltak. Előfordul, hogy a jászokat a hunokkal is rokonítja. Ma már egyértelműen bizonyított a jászok és az oszétok nyelvi rokonsága. Gyárfás a kunok török nyelvi eredetét is tagadta. Abszurd módon azt állította, hogy a kunok már a tatárjárás utáni beköltözésük idején is magyarul, méghozzá palóc(!) nyelvjárásban beszéltek. Ennek az elméletnek az az érdekessége, hogy ma a palóc népcsoportot a történészek és a néprajzosok nagy része valóban kun eredetűnek tartja, de jóval a tatárjárás előtt beköltözött és teljesen elmagyarosodott néptöredéknek. Nevüket is kun jelentésű szóból, az orosz polovecből származtatják. A nyelvi vitában Gyárfás legfőbb ellenfele a szintén székely származású nyelvész, gróf Kuun Géza volt. 1880-ben elemző művet ír a legfőbb kun nyelvemlékről, a „Codex Cumanicus”-ról teljesen cáfolja Gyárfás nézeteit. Ő azonban a nyilvánvaló bizonyítékok ellenére is ragaszkodik a kunok magyar eredetéhez. Kuun Géza még Gyárfás halála után is fontosnak tartja nézetei cáfolatát. 1885-ben könyvet ír „ A kunok nyelvéről és nemzetiségéről”, címmel, majd 1892-ben egy tanulmány jelenik meg Újabb adatok a kun Petrarca kódexhez címmel. (A Codex Cumanicust sokáig Petrarca kódexnek is nevezték, mert először több kutató úgy tartotta, hogy a nagy költő hagyatékából való).

Gyárfás István műve azonban a helytörténeti kutatásokban megkerülhetetlen, mert ezen a területen nagy alaposság és ismeretanyag jellemzi. Néha még néprajzi vonatkozásokat is vizsgál. Ilyen például a süveg és kun kalap viselése. A jellegzetes, már a nomád, sztyeppei életmód idején is használt kun kalap még a 20. században is divatban volt, a mai időkben pedig a hagyományőrzők révén ismert. Süveget Gyárfás korában már nem viseltek a Kunságban, de az emléke még élt. Kiskunhalason 1840-ben felszámoltak egy sírt, amelyben egy, az 1711-12-es pestisjárványban, nagyon idős korában meghalt kun férfi maradványai nyugodtak, ebben találtak egy szinte teljes épségben megmaradt kun süveget. A Kis és a Nagykunságban egyébként még a 19. század elején is szórványosan előfordulhatott a süveg viselés. A kunszentmiklósi városi elöljáróság egyik 1804-ben készült jegyzőkönyvére valaki lerajzolt egy süveget viselő „kun fejet” és a rajz alá a következőket írta: Szolgál tudósításul. Valószínűleg azért tette ezt, hogy felhívja a figyelmet rá, mivel már érdekességnek, ritkaságnak számított, ha vaklaki süveget viselt. Gyárfás könyvének nagy érdeme az is, hogy forráskiadványként is szolgál. Nagyon sok oklevelet, dokumentumot publikált, ami addig nyomtatásban nem jelent meg, ma meg már nincsenek meg, mert a II. világháború idején jelentős részük megsemmisült.

Teljesen helytállók azok a gondolatok, amelyeket Gyárfás István történelemről és oktatásának fontosságáról írt: „A történelem lapjait gondosan és lelkiismeretesen kell tanulmányoznunk, hogy a múltból a jelenre okulást meríthessünk s a jövőre magunknak biztos irányt tűzhessünk. Midőn a jelenben élünk, a jövőért munkálunk, tekintsünk vissza a múltra is, melynek köszönhetjük azt, amik vagyunk. Ne feledjük, hogy a múlt drága vérrel szerzett örökséget hagyott ránk!”

Borító: Műtermi fotón (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)

Itt szeretném megköszönni a kulturkincs.hu összes eddigi szerzőjének a munkáját! Különös tekintettel Holecz Tiborra, aki az ügy érdekében, ellenszolgáltatás nélkül támogatta írásaival lapunkat. (a szerk.)