„A vakság nem jelent egyúttal gyámoltalanságot is”

Kecskés Nikoletta - 2022. június 21. 8:49

Ismerős kép: karcsú női alak a mosogató előtt. Mozdulatai nyomán szépülnek az edények, tekintete azonban a levegőbe réved, és ajkait időnként tűnődő suttogás hagyja el: Ha késsel ölném meg? Nem. Inkább méreggel…

A fiatal Agatha Christie-nek persze eszébe sem jutott valóban gyilkolni. Csupán képzeletben tizedelte meg regényalakjait, s amikor végzett a háztartási teendőkkel és szánalmas bérért vállalt gyorsíró munkájával, izgalmas történeteit papírra vetette. Nem lehetett könnyű ez a hármas vállalás, ez az egyidejű, folytonos küzdelem a hétköznapi életért és az álmokért. Főként, hogy biztos lelki hátteret nyújtó férfi helyett csalárd, félrelépéseinek élő férj adatott a számára Archibald Christie személyében. Az egykor operaénekesnőnek készülő asszony hangja pedig nem csupán a színpadi fellépésekhez bizonyult túl gyengének, úgy tetszett, saját magáért is képtelen kiállni, amikor magánélete kívánná az emelt hangerőt. Házasságuk, amely csalóka módon túlélt egy pusztító világháborút, lassú biztonsággal vérzett el a mindennapok kihívásai nyomán. Az egykori jóképű pilóta kilengései mind labilisabb idegállapotba, végül édesanyja 1926-os halála teljes depresszióba taszították a békés családi életre vágyó feleséget. Archibald egy másik nő karjaiba menekült a nehézségek elől, majd hűvös közömbösséggel jelentette be válási szándékát.

Ezután az események döbbenetes, és egy ország számára szenzációt jelentő fordulatot vettek, amelyért valószínűleg számtalan újságíró rebegett magában hálaimát. Az írónő nyomtalanul eltűnt. A média éhes vadászkutyaként vetette magát a hírre, és lelkesen közvetítette a kutatóakció fejleményeit, mely során több ezer rendőr és civil eredt Agatha nyomába, sőt még egy médiumot is bevetettek. Bár az autót, amellyel az asszony otthonából távozott, hamarosan megtalálták, a New York Times címlapjain is feltűnő író kerek 11 napig nem került elő. Ez alatt az idő alatt számtalan feltételezett magyarázat látott napvilágot. Gyanúba keveredett például a szeretőt tartó férj, mint gyilkos, mások öngyilkosságot emlegettek, és többen csupán ügyes reklámfogásként magyarázták az eltűnési históriát. A válasz azóta sem egyértelmű, az viszont biztos, hogy a tények önmagukban is izgalmasnak bizonyulnak. Agatha – férje szeretője nevén – bejelentkezett egy hotelba, és ott élt egészen addig, amíg meg nem találták.

A miértek tekintetében azonban számtalan kérdőjel maradt. Az egyik verzió szerint, miután az otthonukban zajló veszekedést követően autóba szállt, balesetet szenvedett és ennek következtében lépett fel nála egy hosszabb időn át tartó emlékezetkiesés. A másik magyarázat inkább a történtek lélektani oldalát helyezi előtérbe, és a megcsalatás, valamint az anyja halála miatti traumát hozza fel az írónő különös viselkedésének indokául. Bármi is az igazság, 1928-ban Agatha pontot tett mérgező kapcsolatának végére. A válást követően pedig a világ szépségeinek felfedezésével próbálta elterelni a figyelmét. Az élet aztán gondoskodott róla, hogy ne maradjon szerelem nélkül, hiszen útjába sodorta egy mezopotámiai ásatáson, majd 1930-ban egybe is keltek a tizennégy évvel fiatalabb férfival.

Kevesen tudják, hogy a népszerű regények írása mellett jelentős segítsége volt férjének, és több, a londoni British Museumban található, asszír birodalomból származó lelet jó állapota neki köszönhető. Agatha ugyanis arckrémével tisztogatta meg az előásott tárgyakat, amit elsőre szokatlan módszernek találhatunk ugyan, ám hatékonyságát még a jelenkori szakemberek is elismerték. S ha ez nem lett volna elég, az írónő nem csupán a kezébe kerülő régiségekkel tett csodát, hanem saját lelkét is valami megfoghatatlan megújulásnak vetette alá. Bár új hitvese, Max a korábbi férjhez hasonlóan szintén elégtelent kapott volna monogámiából, Agatha ekkorra már átformálta a férfiúi hűtlenséghez való hozzáállását, valami ilyesfajta magyarázattal: „A vakság nem jelent egyúttal gyámoltalanságot is.” Bölcs némasággal hunyt szemet a kalandok felett, és lelkét inkább az életörömnek, mint a kétségbeesésnek adta át. „Szeretek élni. Néha persze rajtam is eluralkodik a vad, kétségbeesett, elviselhetetlennek tűnő szomorúság, de ha már túl vagyok rajta, tudom, hogy pusztán létezni, életben lenni nagyszerű dolog.” – olvashatjuk a nehézségekről szóló gondolatait.

85 évig tartó földi pályafutása bővelkedett a tevékeny, érzelmi mélységekkel és magaslatokkal teli napokban, halálakor pedig sem a krimikért rajongó közönséget, sem a szerelmes történetek kedvelőit nem hagyta muníció nélkül. Ha pedig visszatérhetne tisztelőihez egy beszélgetés erejéig, amely során a boldog élet kulcsáról faggatnák, talán egy Mary Westmacott álnéven alkotott regényének soraival felelne: „El kell fogadni, hogy csak egy igazi társunk van ezen a világon, aki elkísér a bölcsőtől a sírig, és ez mi magunk vagyunk. Legyen jóban az ember ezzel a társával. Tanuljon meg együtt élni vele. Ez az én válaszom. Nem mindig könnyű.”

Borító: Azért Max sem volt éppen egy monogám típus (life.hu)