Acélkoporsók?

Pálffy Lajos - 2019. december 9. 12:25

Az U-12-es tehát szerencsétlenségére orrával egy olasz aknának ütközött, és perceken belül el is süllyedt. A legénység és a tisztek csontjait az olaszok szedték össze a kiemelés után, és adták meg az ellenfélnek a végtisztességet. A tengeralattjárók legénysége, de a tisztek is igazi hősök voltak. Már csak a körülmények miatt is.

Ezek a 30 méter hosszú és négy méter széles „szivarok” a kényelem minden eszközét nélkülözték. Csak a búvárhajó parancsnokának jutott például egy priccs, a másik három tiszt és a 15 fős legénység a hajó fenekén aludt úgy, hogy állandóan csöpögött rájuk a víz. Lehetett ez a páralecsapódás miatt, de a hajófal tömítései sem voltak a legjobbak. Aztán nem is a víz volt a legveszélyesebb, hanem a benzin gőze. Mert a Monarchia első búvárhajói, így mondjuk az U-6-os is, két benzinmotorral haladtak a felszínen. A 250 lóerős motorok 11,4 csomós sebességet tudtak produkálni, a két, összesen 230 lóerős villanymotor pedig összesen 230 lóerőt és 9,7 csomót a víz alatt. Csakhogy a légfrissítés, szűrés egyáltalán nem volt megoldva, így a szivárgó benzinvezetékekből a benzingőz gyakran a hajó légterébe került.

És „benzinmámort” okozott, ahogyan azt akkoriban mondták. Az 1909 nyarán Fiumében vízre bocsájtott U-6-oson 1912 január elején volt az első ilyen, de az 1915. szeptember 8-án kezdődött bevetésben, Durazzo előtt azért szalasztottak el egy francia cirkálót, mert a legénység és a tisztikar két fő kivételével „mámorba esett”. Nagy gondot jelentett a kezdetleges akkumulátorok kipárolgása, a sav így az emberek szemét marta. Ha viharos tengeren a felszínen hajóztak, a fedélzeti nyílást akkor sem nyithatták fel, mert egy-egy nagyobb hullám akár tonna mennyiségű vizet is zúdíthatott a torony alatt elhelyezett fontos műszerekre. De a lemerülés sem volt jó megoldás a viharban, az U-6-ost húsz méter mélyen is dobálták a hullámok a visszaemlékezések szerint. Így a felszínre emelkedtek, de Nikolaus Halavanja parancsnok csak egyenként engedte ki a fedélzetre levegőzni az embereket. Az óvatosság indokolt volt, mert a búvárhajó távírászát el is sodorta egy hullám, nem tudtak már semmit sem tenni érte.

Az U-6-os volt egyébként a Nagy Háború első két esztendejének a „csúcstartója” azzal, hogy 1915. április 29-től május 5-ig 131 órát volt egyben bevetésen. Gondoljuk csak el, milyen elszánás, fegyelem kellett ehhez, hiszen például csak tengervízben mosakodhattak, és a helyhiány miatt mindenki egy váltás fehérneműt vihetett fel a fedélzetre. Ahol olajos íze volt mindig az ételeknek, és az ivóvízzel is erősen takarékoskodni kellett. És ha nem figyeltek, könnyen megvolt a baj. Így gabalyodott acélhálóba május 13-án az U-6-os is az otrantói hajózárnál. Aztán felszínre kellett emelkednie, de a hálók miatt nem is tudott többé lemerülni. Amikor pedig feltűntek a francia rombolók, Halavanja sorhajóhadnagy kiadta az elsüllyesztési parancsot. És jött a hadifogság keserű kenyere.

Borító: Az U-5-ös menetben, fedélzetén a legénységgel (Magyar Ferences Könyvtár és Levéltár CC BY)