Ady köré gyűltek a nők, mint „esti fényre a pillék”

Kecskés Nikoletta - 2021. november 23. 7:51

Ha egy szállodába beköltözött, huszonnégy óra múlva a portás és a liftes, a pincér és a szobalány és a gazdaasszony és a tulajdonos, mind az ő királyi udvara lett, cselédje, lakája, hódolója, imádója. Szanatóriumban minden nő és minden férfi minden léptét leste és a nők úsztak körülötte, mint esti fényre a pillék – olvashatjuk Móricz Zsigmond jellemzését a költőóriásról.

Ady Endre neve hallatán még egy iskolás is azonnal a viharos szerelemre asszociál. Míg költőink közül sokan a szenvedély utáni sóvárgás és a viszonzatlan érzelmek kínjait nyögték, addig ő szinte földöntúli rajongás tárgya lett az asszonyok körében. Mindezt pedig – nagyon okosan – nemcsak a szerelmi költészetével és az izgalmas kalandjairól szóló pletykákkal táplálta. Korának „sztárjaként” tudatosan ügyelt, hogy ne ábrándítsa ki rajongóit, és persze hiúsága is arra ösztönözte, hogy minél inkább megőrizze vonzerejének hírét. „Gavalléros szokása volt Adynak, hogy állandóan kesztyűt viselt, nyáron is, sötétebb színű cérnakesztyűt és nem vette le a kezéről lokalitásokban sem. Egyáltalán szerette a finomkodva ható külsőségeket, a jó ruhában való jó megjelenést, a finom fehérneműt, divatos zsebkendőt és ha megtehette selyemharisnyát hordott. Összesen mindez az igényességet, a testi tisztaság kultuszát jelezte volna, mint ahogy azt is följegyzem róla, ha nem volt fürdőszobája, egész talpig mosdózott minden nap az ébredés után.”- olvashatjuk Révész Béla beszámolójában, aki barátként részletekbe menően belelátott a költő életébe.

A jólöltözöttség és az előnyös adottságok kiemelése azonban Adynak nem volt elég. A kortársak leírásaiból tudjuk, milyen gondosan óvakodott felfedni rajongói előtt a hiányosságait. A képeit nézve könnyen belefeledkezünk nagy sötét szemeibe és lélekbe hatoló tekintetébe, egy idő után azonban feltűnhet, hogy nem nagyon találunk róla olyan fotót, amin egész alakját látnánk. Tisztában volt ugyanis vele, hogy alsótestének felépítése nem túl előnyös: lábai határozottan véznák voltak, a járását pedig bizonytalannak mondták. Mivel számtalan férjes asszony gyűjtötte a fotóit, hogy ne érje őket csalódás, a képek többségén csak delejes tekintetét és férfias felsőtestét tárta a rajongók elé. Sőt, alapossága odáig terjedt, hogy akárkinek nem is hagyta fotózni magát: Székely Aladár bizonyult a kiválasztottnak, aki mindig az előnyös oldalát jelenítette meg. Persze, a valóságban bárki szembesülhetett volna a költő alkohol nélkül is támolygó lépteivel, így Ady a legrövidebb távokra is bérkocsival indult, hogy kedvezőtlen tulajdonsága ne legyen feltűnő.

Rajongóinak vak hódolatából, és a körültekintő óvintézkedésekből, hogy ezt a hódolatot megőrizze – kiváló társasági embernek is gondolhatnánk. Ám egy másik jóbarát, Schöpflin Aladár emlékei szerint ez közel sem igaz. „Sohasem volt ügyes társasági ember, idegenekkel szemben, még sokkal később, hírneves korában is, elfogult és tartózkodó, csak meghitt körben volt teljesen felengedő. Olyan társaságokba, ahol úri nőkkel kerülhetett volna össze, addig sohasem járt. Ha valami ok mégis kivételesen rákényszerítette, akkor zárkózottan, szótlanul viselkedett. Zavarban volt bizony, ügyetlenkedett is. Nagyváradi társasága magaszőrű újságírókból, az újságírók társaságát kedvelő fiatal entellektüellekből került ki, női társasága csaknem egyedül az éjszakai mulatóhelyek attrakcióiból állott. Társasági életének színhelye a kávéház és az éjjeli mulató. Nagyon kevés ember dicsekedhetik vele, még férfi is, hogy Ady kezdeményezte vele az ismeretséget; ő megvárta, amíg mások jöttek hozzá ismerkedni.”

Csinszka benyomásai szintén a fenti leírást támasztják alá az első személyes találkozás után: „Charmeur, úri érzésű, kicsit gőgösen tartózkodó, de a kedvessége végtelen. Sohasem poseur, világfájdalmas vagy groteszk, s a kultúrája óriási. Szellemes, ritka előadó, nagyszerűen képzett intellektuel, sokszor pajkos, kölykösen kötekedő, egészen a gaminségig…” Jellemzésében érdemes felfigyelni az izgalmas ellentmondásokra: gőgösen tartózkodó, ugyanakkor kedves. A költőt talán épp ez a titokzatos kettősség tette lenyűgözővé. Bár Ady, Krúdy Gyula szavaival élve „végtelen gyöngéd és megértő tudott lenni, és majdnem olyan lágy, mint egy nő”, ugyanakkor szemernyit sem állt távol tőle a duhajkodás, és a sokszor meggondolatlan, férfias szenvedély. 1899-ben például kardpárbajba keveredett, amikor egy átdorbézolt este után egy színházban megtagadta a lefoglalt szék átadását a tulajdonosának. A kaland vágott fejsérüléssel és a bíróság által kiszabott 5 nap fogházzal végződött, amelyet a költő kötelességtudóan le is töltött. A „rosszfiúság” tehát épp a kellő mértékben keveredett egyéniségében az érzékenységgel, hogy érdekessé váljon. Ezt a varázslatosnak ható egyveleget zúzta szét idővel egyre inkább a vérbaj, valamennyi gyötrelmes és kiábrándító tünetével.

„Folytonos láz, forró kezek, mik félóránként válnak jéghideggé, hörgő tüdő, köhögés, mi letompítja mély csengésű, férfias hangját, álmatlanság, örökös veronálszedés, s egy nagyfokú neuraszténia öli meg idő előtt” – írta Csinszka, aki a sors kegyeként odaadásával szépíthette meg a költőóriás utolsó éveit. Mi pedig hálával emlékezhetünk Ady ellentmondásos egyéniségére, hiszen talán ennek köszönhetően sikerült egyaránt csodálatos rímekbe foglalnia a mindent elsöprő, vad szenvedélyt és a hálás, gyengéd szerelem bűvöletét.

Borító: Vonásai linómetszeten (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)