Ahol véget ért a széna útja

Pálffy Lajos - 2018. július 10. 12:13

A széna útját követve eljutottunk a múlt századi parasztportára, ami a szárított takarmány utolsó állomása volt. Itt tárolták, itt, az istállóban került aztán az állatok elé. De azért ez sem volt ennyire egyszerű, oda kellett figyelni néhány dologra.

A széna tárolásának két formája volt: vagy a szénás pajtákban, padlásokon várt a sorsára, vagy ha ezek nem voltak, vagy éppen már tele voltak, akkor kazalban, boglyában az udvarra lett lerakva. Mindkét esetben nagyon fontos volt, hogy szárazon kerüljön oda a széna, mert különben menthetetlenül megjelent benne a penész, alkalmatlanná vált az állatok táplálására. Így aztán sokszor igen csak igyekezni kellett, hogy még a zivatar előtt le legyen rakva a szekérről a széna, bekerüljön a pajtába, kazalba. Az ilyen helyzetek elkerülésére találták ki a nagy, „lábas” pajtákat, amikbe befértek a magasra rakott szénás szekerek is. Két kapu volt rajta, a szekér megállt a közepén, az állatokat pedig kifogták a járomból/igából, és kivezették a hátsó kapun, el az istállóba. Aztán két oldalra lerakhatták már bármikor a szénát, az tető alatt volt, baj már nem érhette.

Az ilyen pajták általában az udvar végében álltak, keresztbe fordítva, mintegy lezárva a gazdasági épületek sorát. Építésük módja függött a gazda anyagi tehetségétől, volt, aminek falai a szellőzőket kihagyva téglából épültek, volt ahol a tetőszerkezet tégla lábakon állt, az oldalfalak pedig széles deszkákból készültek. Ezeket az építményekbe a széna tárolása mellett a szekeret is beállították, de itt tartották sokszor a föld megművelésére használt, állatok által mozgatott eszközöket, ekéket, sarabolókat és boronákat is. Az itt felhalmozott szálas takarmányt aztán nagy, vesszőből font szénahordó kosarakban vitték általában az állatok elé, mint azt már a témában írt első cikk fotói között is láthatták.

A másik megoldás a kazal rakása volt, ami már a takarmány egy részének az elvesztésével járt. Mert a jól megrakott kazal fedő, vízlepergető részét már nem szerették az állatok, ha meg netalántán rosszul, nem egyenletesen volt megrakva, tömörítve és be is ázott, megrothadt, és akkor még nagyobb volt a veszteség. A kazlakat amúgy a szélviharok és az udvaron szabadon engedett állatok miatt különféle, fából készített rudakkal is védték.

A jól összetömörített szénát aztán horoggal húzták ki belőlük, vagy kazalvágóval „fűrészelték” addig, ameddig el nem fogyott.

Borító: Szénakazal óvintézkedésekkel (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)