Aki kimondta, hogy nem lehet

Pálffy Lajos - 2021. július 19. 7:55

A hetven éve elhunyt Makkai Sándorra is kellene emlékezni, hiszen jelentős életművet hagyott hátra nekünk, református és nem református magyaroknak. 1890-ben, a Történelmi Magyarország és Erdély virágkorában született, és 1951-ben, a legsötétebb diktatúrában, Budapesten kellett meghalnia.

Makkainak megadatott, hogy 1918 karácsonyáig teljes életet éljen mint kiművelt bölcsész, teológus, lelkész és íróember. Aztán jött a román megszállás, a szedett-vedett egyenruhájú lovasság harsány kürtszóval bevonult a kincses városba. Nem, nem máról holnapra lett aztán vége mindennek, de elkezdődött valami félelmetes és visszafordíthatatlan. A Nagyenyeden született, a helyi, majd kolozsvári és a sepsiszentgyörgyi kollégiumokban pallérozódott ifjú párhuzamosan végezte a kolozsvári teológiát és a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem bölcsészeti karát. 1912-ben filozófiai doktorrá avatták, 1915-től két évig a máig magyarlakta Vajdakamaráson, Kolozsvártól 30 kilométerre volt lelkész. Aztán 1918-ban, de még a megszállás előtt nevezték ki teológiai tanárnak a jövő lelkészeit képezni, nekik tudást és példát adni. 1926-ban, 36 évesen lett belőle püspök Isten és egyháza akaratából, majd jött tíz kemény esztendő a román hatalom alatt.

És 1936-ban, lemondva a püspökségről, Magyarországra költözött és Debrecenben lett professzor. Nem ő volt az első, aki eljött, és nem is az utolsó. Abban sem volt első, hogy terjedelmes írásban indokolta meg döntését. A szomszédos népekkel való együttműködési lehetőségeket vizsgáló, szorgalmazó Láthatár című folyóirat 1937/2. számában jelent meg az írás, a címe csak két szó: Nem lehet. Nem lehet a mindent leuraló románok mellett emberként élni, és a legnagyobb hazugság az a liberális ábránd, miszerint a belátás és a méltányosság alapján a magyarok is megkapják azokat a jogokat, amiket egyébként Gyulafehérváron, 1918. december elsején megígértek nekik. Így hát leginkább a saját fajta öntudatos kiművelése, gyarapítása lehet a megoldás. Távozása, és a Nem lehet persze hatalmas sajtóvitát váltott ki, hiszen az erdélyi értelmiség, köztük a Bánffy Miklós gróf marosvécsi kastélyában találkozgató Erdélyi Helikon írói, költői is jórészt úgy vélték, hogy „itt vagyunk és itt is kell maradnunk”, tehát az erdélyi múltra és közös örökségre épített szellemiséggel kell a problémához viszonyulni.

Makkai pedig erre is azt mondta, hogy nem lehet. Nem lehet tovább a csodát várni egy olyan világban, ahol csak a saját népének körében érezheti magát embernek az ember. A vita pedig 1987-ben, a Ceausescu-éra legsötétebb időszakában, részben a kivándorlások miatt újra fellángolt, és tulajdonképpen azóta is tart. Akkor Cseke Péter és a Limes Kör gyűjtötte össze az 1937-ben leírt reakciókat, hozzáfűzve saját gondolataikat is. Amik az aktuális helyzetről is szólnak, arról is, hogy egy-egy erdélyi magyar értelmiségi áttelepülésével csak az ottmaradók munkája lesz több, és egyre inkább elvégezhetetlen.

Makkai püspök úr szellemi tevékenységéért (1912-ben jelent meg verseskötete, majd 1921-ben regénye, amit aztán szépirodalmi és teológiai, és más szakmunkák hosszú, de hosszú sora követett) 1937-ben Corvin-koszorút kapott, 1997-ben pedig református pedagógusoknak adható díjat neveztek el róla.

Borító: Feleségével, Borsay Margittal (Wikipédia)