Aki nem megy ki a divatból soha

Pálffy Lajos - 2019. november 25. 11:17

Éppen kilencven esztendeje született és immár lassan öt éve nincs közöttünk Gross Arnold, aki műveivel képes volt felvidítani a búskomorságba süppedt szíveket, mosolyt csalni a gyermekek arcára és kicsit elvarázsolni a huszonegyedik század rohanó és egyre inkább a telefonját pöckölgető emberét is. Jó, hogy köztünk élt vagy 85 esztendeig!

Pedig mint ahogyan kortársainak, generációjának, neki is végig kellett élnie a véres, verejtékes huszadik századot. Talán csak Trianon traumájától védte meg ideig-óráig a boldog gyermekkor. Mert Gross Károly művész-tanár jó apa volt, és a magyarok számára rettenetesen megváltozott erdélyi életben is szeretetteljes légkört biztosított, amihez még ráadásnak ott volt Torockó, a Székelykő és a Tordai-hasadék varázslatos világa. Ahol életre keltek a tündérmesék, ahol a kövek köré történetek szövődtek, és ahol kétszer kelt fel a nap. És mit is csinálhatott abban a magyarokat ugyanúgy elnyomó királyi Romániában egy festő-tanár apa? Hát vitte magával tehetségesnek bizonyuló fiát festeni, rajzolni abba a mesevilágba. Ami aztán meg is maradt mindvégig Gross Arnold munkáin. Akiről lepergett a szocialista realizmus előírása is, pedig 1953-ban, a kemény diktatúra idején diplomázott a Képzőn. Úgy került oda, hogy 1946-ban a hóna alá vette a mappáját, és néhány művével és egy hátizsákkal Nagyváradról Magyarországra szökött.

A mappa tartalma alapján érettségi nélkül vették fel a főiskolára, ahol Kondor Bélával barátkozott, és rövidesen Dürer és Rembrandt rézkarcainak hatására maga is teljesen eme műfaj felé fordult. S mert a tehetség utat tör magának, 1955-ben, a diplomázás után két évvel meg is jött az első elismerés, a Munkácsy-díj. Amit aztán 1967-ben ismét megkapott, pedig egyre inkább nem csinált mást, mint szép és boldog világokat rézlemezre karcolt, majd sokszorosított. Nem a lélek sötétségét, a bűn mocsarát, vagy éppen a világ rettenetes voltát tárta elénk, mint számos kortársa és sokan a szakmából azóta is. Azt vallotta, hogy az ilyen dolgokat nem szabad a művészetbe beengedni. Már csak azért sem, hiszen azt nem erre találták ki valamikor az antikvitásban, amikor megszületett minden.

Mert a szépet, a jót és a derűt is meg lehet jeleníteni, és az emberek mindig vevők lesznek rá. Ezt mutatja a számtalan hazai kiállítás, no és a világ nagyvárosaiban (Hamburg, Los Angeles, Új-Delhi, Athén, Róma, Köln, London, Brüsszel, Stockholm stb.) való bemutatkozások és a 2005-ös Kossuth-díj is. És a töretlen siker, a népszerűség a kicsiknél és nagyoknál. A világ, ami megjelenik a rézkarcokon, rajzokon, metszeteken, ott lakott a szívében, lelkében gyermekkorától fogva. És itt is maradt nekünk a nyomatain, nem megy ki a „divatból” soha.

Borító: Csendélet napraforgóval (Rippl Rónai Megyei Hatókörű Városi Múzeum CC BY)