Aknasárkány, vízibomba

Pálffy Lajos - 2020. március 2. 11:25

Az U 23-as sorsát látva most már bizton kijelenthetjük, hogy maga az egész Havmaden-osztály nem volt éppen a Monarchia haditengerészetének sikertörténete, és ebben nem csak a paraméterek játszottak közre, hanem a szerencse hiánya is.

Mint láthattuk, a széria első hajója, az U 20-as előbb egy cirkálónk alá került, majd pedig akkumulátor töltés közben megtorpedózták. Az U 21-es és az U 22-es pedig folyton javításon volt és különben sem sok vizet zavart a bevetések alatt. A széria utolsó, Pólában 1917. január elején vízre bocsájtott, szeptember elsejétől pedig szolgálatba is állított hajója, az U 23-as ugyan a próbák során a 42 méteres mélységi rekordot is elérte, de ez sem segített rajta. 1917 Karácsonyán érkezett meg a cattarói bázisra, és nyugodtan karácsonyozhatott, szilveszterezhetett a legénység, az első komolyabb bevetés 1918. február 20-án indult, igaz mindjárt az otrantói hajózár ellen. Ahol is másnap egy Memfi nevű olasz csapatszállítót torpedózott volna meg, de az elkerülte a rá kilőtt két acélszivart. És az újratöltésre már nem is volt idő, mert megérkezett az Airone torpedónaszád, ami első lendülettel igyekezett legázolni a merülőben lévő, Klemens Ritter von Bézard sohajóhadnagy parancsnoksága alatt álló hajót.

Amikor ez nem sikerült, vízibombákkal folytatta az attakot, sőt, a maga után húzott „aknasárkány”, az úszó tengeri aknák ellen bevetett eszköz is elérte a búvárhajót, felrobbantva a rászerelt tartalék torpedókat. Így aztán az U 23-as már sosem jött fel a felszínre, koporsója most is vagy tizenöt bátor, de nem szerencsés tengerésznek. Akik már csak abban sem voltak Fortuna istenasszony kegyeltjei, hogy éppen erre a „sokat betegeskedő” típusra kerültek. A Havmaden-osztálynak mint azt láthattuk, eléggé megbízhatatlan volt a meghajtása. A felszíni mozgatását egy 450 lóerős MAN diesel motor végezte, az átlagosnál többet meghibásodva. De gondok voltak a 300 lóerős elektromotorral is, és szigetelések, tömítések is hagytak kívánni valót maguk után, mint azt láthattuk. Egységes a vélemény a szakmai körökben arról, hogy ezek az egységek már legyártásuk idején, 1917-ben elavultak voltak.

Talán ezek miatt, és a manőverezési képesség nem megfelelő volta miatt is lehetett sikeres a február 21-i vízibombás támadás az U 23 ellen. A vízibombák a Nagy Háborúban jórészt „találomra” lettek kiszórva a búvárhajó észlelésének és a feltételezhető mozgásának irányába. Ugyancsak találgatni tudtak, amikor beállították a henger alakú eszköz időzítőjén a robbanás mélységét. Tehát a II. világháborúban bevetett, a hajócsavar keltette hanghatásokat érzékelő szonárokkal szemben itt nagyobb esélye volt a búvárhajóknak a menekülésre. Ez, mint láthattuk, nem sikerült az U 23 esetében.

Borító: Torpedó beemelése az U 21-es fedélzetére (kukkriegsmarine.at)