Állandóan úton a szó szoros, és másfajta értelmében is

Pálffy Lajos - 2019. október 21. 12:13

Ötven éve adta föl végképp Jack Kerouac mája, akinek Útonja, annak is második, 1983-as kiadása még az is lehet, hogy nagy hatással volt a szocialista jövő reménységének tartott magyar ifjúságra. Megjelenését az olvadás tavaszi szelei hozták, még hét egyre szabadabb esztendő, és felszívódtak Magyarországon az utolsó, vöröses hófoltok is.

De ne legyünk már annyira költőiek, Jack Kerouac, ha egy mai yuppie (tényleg, vannak még ilyenek?) vet véletlenül rá egy pillantást, csak egy drogos, piás fószer volt, aki ráadásul mániákusan szeretett írni. Olyannyira, hogy első megjelent regényéből vagy négyszáz oldalt húzott annak szerkesztője. Mégis a hippik királyának tartják a mostani hatvanasok, ötvenesek. Akik jobb esetben gyermekeik kezébe is adták az Útont, a fő művet. Az ifjoncok pedig az internet bűvöletében talán még bele is olvastak, és megérezték a lapok között a szabadság friss szelét is. Ami annyira hiányzott még szüleiknek. Az alig 400 oldalas mű szereplői (Sal Paradise=Koeouac és Dean Moriarty=Neal Cassady) a szabadossággal is jócskán átitatott szabadság apostolai pedig a világháború után a helyüket nem találó emberek voltak. Olyanok, mint a szerző, akit haditengerészként mentális okokból le kellett szerelni, és talán ez volt az utolsó hivatalos bejegyzés a „munkakönyvében”, bár Amerikában nem osztogattak ilyent.

Pedig egészen jól indult a francia anyanyelvű, Kanadából Massachusetts államba vándorló nyomdász apa Jean-Louis Lebris de Kérouac nevű gyermekének a pályafutása, akit sportösztöndíjjal még a Columbia Egyetemre is felvettek. Igaz aztán hamar kispados lett az egyetem rögbicsapatában, és így elúszott az ösztöndíj is. De lettek közben barátok, olyanok, mint a később híres íróvá/költővé váló Allen Ginsberg (és William S. Burroughs). És képbe került Ginsberg nagyon jó barátja, a mellesleg öt gyermeket is nemző Neal Cassady. Akit alkoholista apja nevelt fel, majd fiatalon orgazdaságért és drogok miatt többször is volt börtönben, és szerzőnknél még hatványozottabban piálta és drogozta végig rövidre szabott életét (1926 – 1968). Igaz, egy gyilkosság bizonyítékainak eltüntetése miatt Kerouac is bajba került, de első felesége kifizette az óvadékot. Aztán, mivel már nem volt szükség rá, lapátra is került.

Hát ilyen lendületes társaság volt ez, állandóan úton voltak a szó szoros, és másfajta értelmében is. Kerouac szüleinél, New York Queens negyedében veti végül papírra első szövegeit. Nyomtatásban először a The Town and the City jelenik meg (mint tudjuk, alaposan meghúzva). Aztán 1948 és 1956-között egy óriási papírtekercs formájában elkészül az Úton is. Egy lendületes szövegfolyam az úti kalandokról, drogokról, csajokról és rettenetes piálásokról. És a közben felsejlő gondolatokról. Van olyan legenda, hogy Kerouac írás közben annyira lendületbe jött, hogy azt aztán napokig kávéval és egy akkoriban divatos benzedrin nevű serkentővel tartotta fenn magát a cél érdekében. A szövegfolyamra nagy hatással volt a jazz, azon belül is a trombitás Dizzy Gillespie és a szaxofonos Charlie Parker zenéje is.

Aztán mivel egyfajta „protohippik” voltak mind, hát bejött Kerouacnál is az ötvenes évek derekán a buddhista filozófia. És maradtak a szeszek és szerek, sőt, az Úton sikere után már pénz is akadt bőven ezekre. S mire a hippik ideje igazán eljönne, a „király” már nem ír több nagy művet. Floridában, harmadik feleségével és anyjával egy háztartásban adja meg magát sokat sanyargatott szervezete.

Borító: Az állandó útitárs, Cassady/Moriarty balról (Wikipédia)