Amikor nincs tovább

Pálffy Lajos - 2019. március 12. 1:05

A vég közeledtét, hacsak nem balesetről van szó, ember és állat is megérzi, úgy tartják. Pontosabban tartották, mert korunkban az utolsó órákat kevés kivétellel a kórházak elfekvőiben, vagy éppen intenzív osztályán élik át az emberek.

A kórházak és a gyógyszerek kora előtt, tehát a mögöttünk hagyott évszázad hatvanas éveiig jobbára otthonukban halhattak meg az emberek. Ami talán emberségesebb, méltóbb volt, mint a mai gyakorlat. Ha megnézünk egy akkori, átlagosnak mondható, az életből való távozással végződő folyamatot, akkor az szinte mindig néhány hónapos, vagy éppen hetes, napos betegeskedéssel kezdődik. Kivételt képeztek akkor is a magas vérnyomás kiváltotta sztrókok, agyvérzések, amelyekre azt mondta a kor embere, hogy X Y-t meg megütötte a szél, vagy a guta. (Ez utóbbi a latin gutta szóból származik, jelentése: csepp. Régen állítólag úgy gondolták, hogy a gutaütést az agyról leváló cseppek okozzák.) Szóval, az útjának a végén járó ember eljutott oda, hogy ágynak esett. Már a kifejezésben is benne van az, hogy szervezete legyengült, az alapfunkciók annyira leromlottak, hogy nem tudott már talpon maradni, később pedig már felkelni sem. Ekkor jött el az az idő, hogy állandó felügyeletet kapott a beteg. Az is előfordult, hogy a „tisztaszobában” ágyaztak meg neki, hogy ne zavarjon senkit, és őt sem zavarják a hétköznapokkal járó tevékenységek.

Természetesen igyekeztek teljesíteni kívánságait is, megfőzték, elkészítették azt, amit kért, ha kellett, pelenkázták is. És persze mosdatták, fürdették, új, tiszta ágyneműt is kapott. És mellette voltak, fogták a kezét, beszélgettek vele. Ha olyan volt a helyzet, virrasztottak is mellette gyertyafényél. Vannak olyan vélemények, hogy a közvilágítás megjelenése előtt erre a fényre voltak kíváncsiak az éjszakai életmódra beállott kuvikok, és ezért is nevezték el falun ezt a kis, 25 centimétert alig elérő madarat „halálmadárnak”. Ebből alakult ki az a hit, hogy ha a jellegzetes hangú kuvik rászáll egy házra, akkor ott meg fog halni valaki. Mert mindenki félt akkor is a haláltól, így annak hírnökétől is, tehát ott zavarták, pusztították a madarat, ahol csak tudták. A betegség előrehaladtával, az életfunkciók folyamatos gyengülésével, eljutottak aztán a haldoklás fázisáig. Aminek szintén nagyon változó volt az időtartama, de a távozó mellett mindvégig ott voltak a szerettei.

De még mielőtt ez bekövetkezett volna, időben elhívták a papot, hogy „feladja az utolsó kenetet”, avagy a betegek szentségében részesítse a haldoklót, ahogyan azt – kímélendő a beteget és a hozzátartozókat – manapság nevezik. Katolikus vidékeken az utolsó percekben egy megszentelt gyertyát is gyújtottak, és azt a haldokló kezébe adták. Talán azért is, hogy ez segítse, világítsa meg számára a túlvilágra vezető utat. A halál beállta után ugyanezért ki szokták nyitni a szoba ablakát. Sok helyen letakarták a tükröt is, nehogy a halott meglássa magát, mert akkor nehezebben megy el. Meg szokták állítani az órát is, már ahol tartottak ilyent. A halott állát kendővel kötötték fel, szemét lezárták és az országban sok helyen megmaradt az a réges-régi szokás, hogy pénzérméket tettek rá. Az ünneplő ruhába való felöltöztetést még a merevedés előtt el kellett végezni. A testet lemosták, a kezeket végül összefonták, a katolikusoknál egy szentolvasót is csavartak köréjük. Aztán feltették a testet az addigra előkészített ravatalra, és megkezdődött a virrasztás, és a siratás. Amiről majd a következő cikkben olvashatnak.

Borító: Nagy Péter jánoshalmi gazda a ravatalon, 1913. május 24. (Thorma János Múzeum CC BY-NC-ND)