Apollinaire-t hűvösre tették a Mona Lisa miatt

Kecskés Nikoletta - 2022. április 11. 8:43

1911 szeptemberének egyik éjszakáján a késői járókelők két alakot pillanthatnak meg Párizs utcáin, amint kapkodó mozdulatokkal cipelnek a Szajna felé egy hatalmas táskát. Mit rejt a nehéz csomag, egy holttestet? Netán rablott aranyat, amelyet az áldozat vére szennyez?

Eközben Picasso és Apollinaire – hiszen ők a gyanús alakok – izgatottan érkeznek meg a folyóhoz, hogy a Louvre-ból származó két szobrot belevessék a hullámokba. Megérkeznek, majd visszafordulnak – a két jeles művész ugyanis még olyan körülmények között is képtelen a műkincsek megsemmisítésére, amikor biztonságuk és jóhírük múlna rajta. Pedig a szobroktól, amelyeket Picasso Apollinaire titkárától vásárolt a költő ajánlására, mindenképp ajánlatos lett volna megszabadulni, hiszen a titkár a Louvre-ból lopta őket. És ha ez nem volna elég, a megbízhatatlan alakot most a Mona Lisa ellopásával vádolják. Jobb ötlet híján a költő végül a Paris-Journal szerkesztőségébe viszi a műtárgyakat, azzal a kéréssel, hogy szolgáltassák vissza a múzeum számára. A következmények azonban így sem maradnak el. A nyomozást vezető Drioux vizsgálóbíró dühödten küldi embereit a klasszikus művészet ellen köztudottan lázadó Apollinaire lakására. Majd a festmény eltulajdonításának vádjával egyenesen a börtönbe kísérteti a tiltakozó költőt, akinek így valós tapasztalat alapján születnek Börtönben című versének sorai:
„A város zaja fölszivárog
S én láthatár nélküli rab
Csak ellenséges eget látok
És kopasz börtönfalakat

Elmúlt a nap A börtön éjén
Lám lámpa gyullad fényesen
Magunk vagyunk a zárka mélyén
Szép fényem Édes értelem”

Néhány nap fogva tartás után szerencsére szabadlábon védekezhet, és végül ártatlanságuk tisztázódik, bár a tárgyalás nem mentes drámai pillanatoktól: a rémült Picasso egy szembesítés során még azt is letagadja, hogy ismerik egymást. (Később Mona Lisa elrablójának személyére is fény derül: a tettes Vincenzo Perugia, egy kőműves, aki a köpenye alá rejtett festménnyel egész egyszerűen kisétált a múzeumból, hogy a képet hazafias lelkesedéstől hajtva visszajuttassa Olaszországba.) Talán nem véletlen, hogy a minden tekintetben szenvedélyesnek bizonyuló Apollinaire efféle bonyodalmakba keveredett. Valószínűleg már a bölcsőből magával hozta kalandok iránti vonzódását, hiszen édesanyja, a lengyel nemesi családból származó Angelica de Kostrowitzky közel sem hétköznapi életet élt. Gazdag férfiak pénzére utazott, és a játékkaszinók zajos, kockázatokkal teli világát sem vetette meg. A világ számtalan nagyvárosát megjárta a kis Wilhelm Apollinaris de Kostrowitzkyval –Apollinaire valódi neve –, aki anyja életmódjának köszönhetően korán rákényszerült, hogy maga keresse meg a kenyerét. Írásra adva a fejét a drámáktól az erotikus tartalmakig szinte minden műfajban kipróbálta magát, míg végül kiérdemelte a legnagyobb szürrealista költő jelzőt.

Rengeteg versét szenvedélyes természetének köszönhetjük. Mondhatni, hogy szinte állandóan a szerelem hol kínzó, hol andalító bűvöletében élt, bár érzései gyakran nem találtak viszonzásra. Csalódásai során előszeretettel menekült az alkohol mámorába, majd egy újabb nő képében jöhetett a következő szerelem. „Kikericsek virítnak kékek és lilák/Álmos szemed olyan mint itt ez a virág/Mint szirmuk fodra kéklő s kék akár ez ősz itt/S szemedtől életem lassan megmérgeződik” – e víziókkal teli sorokat például az Annie Pleyden iránt táplált érzései ihlették. A 22 éves költő mindent elsöprő szenvedélye azonban olyannyira elrémítette a szőke nevelőnőt, hogy egészen Amerikáig „menekült” a féktelen udvarlás elől. Egy 10 évvel későbbi fájdalmas szakításról tanúskodik a költő másik közismert remekműve, A Mirabeau-híd, amely Marie Laurencinnel való kapcsolatának végén született, s szintén felkavaróan fájdalmas kicsengésű: „A Mirabeau-híd alatt fut a Szajna/S szerelmeink/Emléke mért zavar ma/Mi volt az öröm ráadás a jajra.” A történelem viharai során újabb szerelmek jöttek, miközben önkéntesként nyakig merült a világháború borzalmaiban. A harcok alatt átélt események pedig nemcsak a háborúhoz való hozzáállásában és költészetében hagytak nyomot, de fizikai valójában is: 1916-ban egy gránátrepesz okozta sérülés miatt életmentő operációra szorult, s haláláig egy vaslemez tartotta össze koponyáját.

Megnyugtató, hogy ez a nagyszerű és szenvedélyes ember legalább élete utolsó időszakában megízlelhette a kölcsönös szerelem boldogságát. „Haja arany mi lenne más/Szép hosszantartó villanás/Vagy láng mely lobot vet kevélyen/A rózsán hogyha hervad épen” – a rajongó szavak Egy szép vörösesszőkéhez, Jacqueline Kolbhoz íródtak, aki immár hitveseként szépítette meg a költő utolsó hónapjait. Szerelmüket, s a nagyszerű irodalmi pályafutást az 1918. év novemberének 9. napja zárta le a spanyolnátha kegyetlen vírusának részvéttelen közreműködésével.

Borító: Jacqueline Kolb és a költő (twitter.com)