Art-deco és szecesszió Ózdon

Fejes Katalin - 2017. november 6. 5:06

Az épített örökség megóvása, a barnamezős területek revitalizációja, ipari örökségből kulturális közösségi tér létrehozása. Röviden így lehet összegezni az egykori ózdi kohászati üzem területén megvalósult beruházást és építészeti rehabilitációt, amelynek eredménye a 2016-ban átadott Nemzeti Filmtörténeti Élménypark és Digitális Erőmű épületei lettek. Az áttervezést irányító építész, Csontos Györgyi DLA tervezői munkája elismeréséül néhány napja vette át a Pro Architectura díjat.

A Nemzeti Filmtörténeti Élménypark és a Digitális Erőmű épületei nem először kerülnek az építész szakma fókuszába. A két intézmény több nemzeti és nemzetközi jelölést is magáénak tudhat. Mennyiben van szerepe az elismeréseknek abban, hogy az építészetnek – a műemlékvédelemmel szemben – egy kevésbé frekventált területén, az épített ipari örökség megőrzése keretén belül megvalósult projektekről van szó?

2016-ban az ünnepélyes átadót követően a média azonnal felfigyelt a két épületre, magyar és nemzetközi építész folyóiratok egyaránt megkerestek. A visszajelzések azt igazolták, hogy sikerült az ipari műemlékhez méltó, és valóban értékmentő rehabilitációt véghezvinnünk. Egy évvel ezelőtt az epiteszforum.hu által alapított, a magyar építészet terén rangos elismerésnek számító Média Építészeti Díjára jelölték a projekteket. Ha a díjat nem is hoztuk el, maga a jelölés is megtiszteltetésnek számított, hiszen az ózdi épületegyüttes bekerült a nemzetközi előzsűri és a hazai médiazsűri által beválogatott 5-6 épületből álló verseny utolsó fordulójába.
A hazai jelöléseken kívül két nemzetközi jelölést kapott a „Kultúrgyár” részeként a Nemzeti Filmtörténeti Élménypark és a Digitális Erőmű, ami részben a külföldi szaklapokban – olasz Divisare, illetve a New York-i Architizer – megjelent publikációknak köszönhető. Joggal lehetünk büszkék arra, hogy a Mies van der Rohe-díj egyik jelöltje lett az ózdi projekt. A nemzetközi viszonylatban – kis szerénytelenséggel – az építészet Oscar-díjának is tekinthető elismerésért a világ minden tájáról érkeznek pályamunkák. A kétévente megrendezésre kerülő átadón a neves építészekből álló zsűri azokat a projekteket jutalmazza, ahol a mai építészeti irányzatok ötvöződnek az épített kulturális örökséggel. Úgy vélem, fontos, hogy felfigyeltek ránk, és, ha nem is nyertünk díjat, részesei lehettünk a jelöltek rangsorának. Az, hogy olyan projekt valósult meg, ami nemzetközi színvonalnak megfelelő végeredményt hozott azt is igazolja, hogy a jelölést követően számos nemzetközi szintű megkeresést kaptunk.
A másik díj szintén nemzetközi mércével mért díj az European Award for Architectura Heritage Intervention (AADIPA) díj, amellyel olyan építészeket díjaznak, akik az épített kulturális örökség revitalizációjában értek el eredményt. Itt is a jelölésig jutottunk el, de már annak is örültünk, hogy a nemzetközi zsűri látóterébe kerültünk. Jelenleg is folyik egy elbírálás a szlovéniai Piranban, és november közepén kiderül, hogy ki kapja meg a Piranesi-díjat.

Mondhatjuk azt, hogy az ipari épített örökségvédelem a reneszánszát éli? Megnőtt az érdeklődés az indusztriális örökségek átépítése, funkcióváltása iránt?

Külföldön már korábban is nagyobb értéke volt a használaton kívüli ipari épületeknek, mert felismerték azt, hogy milyen lehetőségeket kínálnak a szabaddá vált terek, épületek. Én is nagyon érdekes és izgalmas területnek tartom, és bízom abban, hogy Magyarországon is egyre nagyobb teret nyer az épített ipari örökség megmentése és hasznosítása.

Ebből a szempontból Ózd tekinthető egyfajta mérföldkőnek?

Korábban is voltak olyan projektek, amelyek az egykori gyárak, üzemek funkcióváltását tűzték ki célul és ebben partner volt az építészet is. Ennek példái a budai Millenáris Park, a pesti Trafó – Kortárs Művészetek Háza, vagy a pécsi Zsolnay-negyed. Ózdon az egykori kohászati üzem az ott élők hétköznapjainak részét jelentette, a városban mindenkit valamilyen kapcsolat fűzött a gyárhoz. Merész kísérlet volt, hogy megváltoztassuk az ikonikussá vált épület arculatát és új funkciókat tegyünk bele. Az eredmény azt igazolta, hogy nem szabad prekoncepciókat állítani a hétköznapi emberek ízlését tekintve. A Nemzeti Filmtörténeti Élménypark és a Digitális Erőmű is elnyerte az ózdiak tetszését, és birtokba vették a két helyet. Az elképzelt funkciókon kívül újabb oldalait fedezik fel és használják, például különböző események, mint az esküvői fotózás, vagy gyerekpartyk helyszínéül. Mint építésznek ez azt bizonyítja, hogy a közízlés fogékony a kortárs, haladó szellemű, pl. indusztriális formákra, megoldásokra, nemcsak a kommersz designt kedveli. Örülök, hogy Ózdon sikeresek az épületek.

Elindulhat egy szemléletváltás, nagyobb figyelmet kaphat az ipari építészet védelme, megőrzése?

Elképzelhető, hogy most egy átmeneti időszakhoz érkeztünk. Lassan elindulhat egy áttörés, aminek nyitánya lehet a Millenáris, a Zsolnay vagy az ózdi komplexum. Én kb. 15-20 éve követem a terület alakulását, és azt kell látnom, hogy a műemlékvédelem nehezen tud valamit is kezdeni az indusztriális épített örökséggel. Az utóbbi időkben azonban, mind szakmailag, mind a hétköznapi életünk szintjén nagyon jó megoldások születtek, lásd az előbb említett példák, vagy akár a budaörsi irodaházak, dunaparti loftlakások, amelyek egyöntetűen elnyerték a hazai és nemzetközi szakma elismerését.

Ez persze nem zárja ki a negatív kritikákat, ahogy ez Ózd esetében is előfordult. Sokakban felmerült az a kérdés, érdemes-e ilyen mérvű beruházást végrehajtani a régióban. Valójában értetlenül állok az ilyen vélemények előtt. Ózd ugyanúgy támogatandó, mint Budapest, vagy bármely más vidéki helyszín. A város a története során többször bebizonyította, hogy képes az újjászületésre. Amikor felvetődött az iparosítás kérdése, sokan lehetetlennek tartották, hogy egy mezőgazdaságból és a földből élő városból ipari fellegvár legyen. A századfordulón Ózd ipari várossá vált, ahol szinte nem volt olyan család, amelyik ne kötődött volna, valamilyen módon a gyárhoz, a kohászathoz. Az informatika korában új utakat keresünk, miért ne lehetne ez az első lépés, a digitális iparnak egy szegmense.

Többször utalt arra, hogy az ipari műemlékek megvédése, restaurálása az örökségvédelemnek mostohagyereke. Miért ennyire éles a különbség műemlék és műemlék között?

Én nagyon megkedveltem az ipari építészetet, és örülnék, ha újabb és újabb feladatok találnának meg ezen a területen. Azt azonban be kell látni, hogy egy ipari épület felmérése igen nehéz feladat. A történelmi műemlékek esetében a funkció egyértelmű, a gyárak, üzemek a technológia fejlődése során számos átalakításon mentek keresztül, és legtöbb esetben megsínylette az épület a változást. Egy kastélynál például, az átépítések után is megmaradnak az eredeti formák, legfeljebb kiegészülnek, egy üzem esetében a funkció volt elsődleges és ehhez igazították a teret. Nem könnyű meggyőzni egy termelő vállalatot arról, hogy az épület védelme érdekében nem alakítsa át azt a legújabb technológiának megfelelően.

Az ipari műemlékek esetében is elfordul, hogy több korszak rétegét őrzi az épület?

Legfeljebb funkcióváltás miatt történhetett átalakítás, például, ha új technológiákkal, vagy irodákkal bővítették. A századfordulón épült gyárak, üzemek vetekedtek a korszak más épületeivel, architektúrájuk ugyanolyan művészi értéket képviselt, mint bármely polgárházé, palotáé. A mostani ipari építészetre – sajnos többnyire – ez nem mondható, az esztétikát felülírja a funkció, a technológia, nem a tartósság a cél, hanem az átalakíthatóság.
Az ózdi épületekhez élmény volt hozzányúlni, kibontani, mert érezni lehetett a tartósságot és a minőséget. Apró változtatásokat kellett végrehajtani, miközben féltve őriztük a múlt lenyomatait, mint az eredeti daru vagy a kapcsolószekrénysor.
Nekünk ott kellett belépni, ahol az új funkciót akartuk hangsúlyozni, anélkül, hogy lebontanánk, eltűntetnénk bármit is. Így lett fehér színű a Digitális Erőmű csarnoka, ami nagyszerűen kihangsúlyozza a monumentalitást. A színezés egyszerű megoldás, de rendkívül hatékony és látványos, ezért a másik két ház esetében is éltünk ezzel a módszerrel. A Filmtörténeti Élményparknál a zöld lett az alapszínünk, ami a green-box technika színvilágát idézi fel, míg a múzeumnál egy fekete homlokzatot készítettünk, ami rendkívül figyelemfelkeltő lett. Azt gondolom, ha egy épületet valami újjal akarunk kiegészíteni, akkor olyan színt, formát vagy anyagot kell használni, ami élesen elüt az eredetitől. A létrejövő kontrasztok, az új design és a régi részletgazdagság, erősítik egymást.
A Digitális Erőmű épületének legnagyobb átalakítása a 2 világháború közötti időszakra tehető. Az ebből az időszakból származó „rétegek” izoláltan vannak jelen a „fejépületben”, és annyira jó minőségben, hogy ezt a szecessziós részek mellett megtartásra is javasoltuk.

A világháború utáni ipari építészet sorsa úgy alakult, hogy a 60-as években még igen jó minőségű objektumokat terveztek – főként az Iparterv nevű nagyvállalat tervezői. Az ezekből az időkből származó épületekre is érdemes lenne nagyobb figyelmet fordítani, és megőrizni azokat. Valamivel később indult el az a folyamat, amely már nem tartotta lényegesnek a tartósság kérdését, nem az örökkévalóságnak épített. A 70-es évek panelépítkezéseinél az elsődleges szempont a gyorsaság volt és nem a minőség. Ez mivel általános jelenségnek számított az ipari építészetre is rányomta bélyegét.
Az ózdi épületek esetében elsősorban a századforduló stílusirányzataival találkoztunk. Az Erőmű fejépületében lévő, jó minőségű, art-deco-ba hajló ipari design-t a homlokzatnyílásaival együtt megtartottuk, míg a 70-es években kopolitüvegre átépített szecessziós ablakosztású csarnokhomlokzatot eredeti formájára visszaállítottuk. Úgy gondoltuk, hogy a gyár virágkorát a századfordulón, majd az azt követő évtizedekben élte az épület ennek lenyomatát őrzi, ezért ezt kell visszaállítani, de úgy hogy a visszaállítás mellett az új megjelenés már hordozza az új „digitális imázs” kortárs építészeti rétegeit is.