A papok és az ördög bibliája

Fáy Zoltán - 2020. január 17. 8:09

A játékkártya készítők hosszú időn keresztül egyházi ellenszenvtől kísérve űzték másodállásukat. Fő tevékenységük ugyanis a szentképek nyomása volt. A játékkártyák nagyon hasonló technikával és méretben készültek. Eltérően a könyvnyomtatástól egyetlen fadúcot használtak. Nem szétszedhető, ólombetűkből álló készletet, ami a Gutenberg-féle könyvnyomtatás alapja.

Az „ördög bibliájának” nagy ellensége volt Kapisztránói Szent János, de Pázmánytól Káldi Györgyön keresztül rengeteg nagy és kisebb hitszónok kelt ki ellene. Orosz Ádám egerszalóki plébános 1854-ben másodszor is megjelentetett Egyházi beszédeiben például az örök boldogságra vezető örömmel állította szembe a szenvedélyek okozta pillanatnyi örömöt: „S melyik öröm az? Oh ti pénzimádók! Kik uzsoráktól híztok, kiknek lelketek is eladó, s isteneik az arany és ezüst; s ti tobzódók! Kik éjjel nappal borban mulatoztok, s a poharak kiivását tanúljátok; s ti játékosok! kiknek oltártok a kártya asztal, melyen nyilvánosan raboltok, s gyakran néhány óra alatt tönkre teszitek egy család jövőjét” – írta szenvedélyes beszédgyűjteményében.

És hasonlóan vélekedett a kártyázásról még a XX. század első felének kereszténysége, a kereszténydemokrácia és egyéb keresztény politikai mozgalmak is. Röck Gyula ma már kevéssé ismert Krisztianista Pártja, amelyiknek Budapesten a Zónik vendéglőben és a Farkas vendéglőben voltak párthelyiségei, a harmincas években alapszabályban rögzítette, hogy nem lehet a párt soraiba fölvenni a kártyás, részeges férfit. Sőt, a festett nőt sem! (A női arcfestés szintén régóta kritika tárgyát képezik a prédikációirodalomban.)

A koldulórendi szerzeteseknél még súlyosabban ítélték meg a szerencsejátékok iránti vonzódást, hiszen ezzel a szenvedéllyel akár még pénzhez is juthattak a szegénységet fogadó barátok. Még a jozefinizmus idején is, amikor a tarokk kártya mindennapos használatban volt az egész országban, s így a kolostorokban is, az 1791-es mariánus káptalanon megfogalmazták, hogy a szerzetesi élet teljes pusztulására vall, ha valaki kártyán, lutrin, szerencsekeréken pénzt szerez, szobájában pénzt tart és azt magával hordozza.

Persze az egyházi tiltás nem az ártatlan játéknak, de még csak a bor mértékletes élvezetének szólt, hanem a pusztító szenvedélynek. Ez az, ami családok ezreit döntötte romba az évszázadok során, s valószínűleg a helyzet ma sem különb. Legföljebb a bódító eszközök tárháza gyarapodott. A szerzetesi elöljárók időről időre hatalmi szóval vetettek véget a kártyaszenvedélynek.

A házfőnök utasítására általában kis szívecskéket metszettek ki belőlük, s ezeknek belső vágatával a könyvek megfelelő oldalára szorították a jelzőkartonokat. Így aztán a kolostori kártyapartiknak egy időre vége lett, a jelzők pedig ott maradtak, ahová évszázadokkal korábban tette egy-egy bizonyára kissé szomorú hajdani kártyajátékos.

Borító: Francia kártya az 1700-as évek végéről (Kisfaludy Sándor Emlékház CC BY-NC-ND)