Azok a félelmetesnek tűnő cséplőgépek

Pálffy Lajos - 2021. június 25. 7:49

A 19. század második felében a falvakban nagy, az embernél akár kétszer is magasabb, kerekeken guruló hosszúkás dobozok tűntek fel. Már a megjelenésük is félelmetes volt az akkori ember szemében, aztán amikor elindították a szerkezetet, a gyerekek biztos, hogy az anyjuk szoknyája mögé bújtak. De az asszonyok is keresték a mellettük álló párjuk kezét, karját.

Mert a beindított cséplőgép meglehetősen hangos volt, hát még ha nem lovakkal, hanem gőzgéppel, lokomobillal hajtották meg. Hangos és bizony veszélyes is, hiszen gyakran előfordult, hogy az „etető”, vagy valamilyen vigyázatlan ember beleesett a „dobba”, és akkor nem volt már menekvés. Eme veszélyes, de a paraszti munkát nagyon is megkönnyítő szerkezet története is természetesen minden gépezetek szülőföldjéről, Angliából indul, ahol még 1785-ben szerkesztették meg a forgó dob, és a benne dolgozó, a kalászból a magot kiverő lécek (egy másik megoldásként szögek) mechanikáját. Az első cséplőgépeket lovakkal hajtották meg a középkorban divatos szárazmalmok mintájára. A szerkezet körül két rúdhoz kötött ló járt állandóan körben, ez a két lóerő mozgatta a tengelye körül forgó dobot és a léceket. Aztán megint csak Angliában rájöttek arra is, hogy a gőzgép, szíjáttéttel jóval nagyobb hatásfokkal működteti a gépezetet, mint a két szerencsétlen lovacska.

Ezeket a lóval hajtott cséplőgépeket aztán az 1800-as évek elejétől láthatta a magyar falu embere is, különösen ha valamely nagyobb uradalom, mintagazdaság közelében élt. Mert természetesen Európában utazgató arisztokratáink révén kerültek az első ilyen szerkezetek ide. A Wikipédia szócikke szerint az első gőzgépes meghajtású, Angliából behozott szerkezetet a vajdasági Törökbecsén, talán éppen gróf Leiningen-Westerburg Károly által is irányított birtokon vetették be 1852-ben. Amikor a vitéz tábornok, miután holttestét nehéz aranyakon megvették a hóhértól, már három esztendeje Monyorón, egy vadaskert földjében pihent. A szerkezet lelke tehát a dob volt, amibe felülről került bele a kévénként feladott, de aztán szétbontott gabona. A kicsépelt mag a pelyvával és törekkel együtt különféle rostákat járt meg, végül pedig a szerkezetből egyenesen a zsákokba került. A szalma elevátor segítségével, tömörítve került ki hátul a szerkezetből. Ezt a „nyársalók” aztán hosszú rudakra szúrták és a vállukon vitték el a készülő kazalig.

Ha összeszámoljuk tehát, egy-egy cséplőgép működtetéséhez legalább hat ember kellett, és akkor még nem számoltunk a lokomobil, később a traktor működésére felügyelő gépésszel. Aztán végső soron ez utóbbi volt itt a „szakmunka”, a többit meg lehetett a helyszínen is tanulni. Aztán már a 19. század derekára, végére egy-egy vállalkozó, vagy a csapat tulajdonában lévő gép körül létrejöttek az úgynevezett cséplőbandák is, akik előzetes megállapodás szerint gépükkel együtt járták a falvakat, és bérmunkában elcsépelték az addig a pajtákban várakozó kévéket. Fizetségüket pedig leginkább terményben kapták meg, amiből aztán eléldegéltek a hosszúra nyúló téli hónapokban.

Borító: Lokomobillal meghajtott cséplőgép munkában (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)