Azok a régi körorvosok

Pálffy Lajos - 2020. június 19. 7:29

Ha már aztán korábban a spanyolnátha kapcsán megemlítettük a körorvosokat, hát vessünk egy pillantást a két világháború közötti falu egészségügyi ellátására is. Többek között arra, hogyan zajlott egy-egy orvoslátogatás, mennyit kellett fizetni érte és mit tehetett az, akinek erre nem volt pénze, tehetsége.

Az 1876-ban az országgyűlés által elfogadott 15. törvénycikkely intézkedett arról is, hogy a szövetkezett községek körorvosai a körzet szegényeit ingyen, a vagyonosabbakat térítés ellenében lássák el. Hogy ki volt a jogosult az ingyenes ellátásra, arról a település választott vezetése döntött. Fél évszázaddal korábban egy tolnai felmérés, amelyre a vármegye 62 települése küldött be adatokat, arról tudósít, hogy mindösszesen a jelentők közül 11 településen van orvos, mégpedig jobbára a mezővárosokban. Városra kellett szekereztetni tehát a beteget, ha orvosi ellátást akart, vagy ha nem lehetett ezt megvalósítani, akkor még több pénzért az orvost kellett kihívni hozzá. Nem is éltek ezekkel a lehetőségekkel gyakran a falvak lakói, hanem inkább a gyógyfüvekben, népi gyógymódokban keresték az enyhülést, gyógyulást. Aztán az idő előrehaladtával, a 19. század ötvenes, hatvanas éveiben egyre gyakoribbá vált, hogy egyes nagybirtokok, uradalmak orvosokat hívtak a dolgozóik, cselédeik ellátására, akik szolgálati lakást, fuvart és javadalmazást kaptak cserében. Sokszor ez fürdők alapításával, fürdőorvosok hívásával kezdődött, akik aztán általános rendelést is indítottak.

Az uradalmi orvosok tehát fogadták, látogatták a nem az uradalomhoz tartozó betegeket is, természetesen díjazás fejében. Aztán az orvos nélküli községek is szervezkedni kezdtek, a 20. század eleji gyakorlatnak megfelelően 3-4000 ember tudott eltartani egy orvost, így sokszor 4 – 5 falunak kellett társulni, megegyezni ahhoz, hogy körorvosi állást hirdessenek. Természetesen viták voltak arról, melyik településen lakjon, hogyan építsék fel az orvoslakást, későbbiekben pedig a rendelőket. Mert ahogyan az manapság is zajlik a falvakban, az akkori körorvosok is csak a kijelölt napokon, időben jelentek megy egy-egy a körorvossághoz tartozó faluban. A doktor ellátmányához a falvak éves adójuk arányában járultak hozzá, de persze a pácienseknek is fizetni kellett. Méghozzá nem is keveset: egy 1909-es, tehát az ország legjobb éveiben született tarifatábla szerint a kiszálló orvos fuvardíja két korona volt, a kiszállási díjért nappal 4 korona 20 fillért kellett fizetni, éjszaka pedig egy koronával többet.

A felírt medicinákat az előbb inkább csak városokban, aztán a nagyobb falvakban is megjelenő patikákban lehetett kiváltani, de nem volt ritka az sem, hogy a körorvosnak volt kisebb patikája, gyógyszerkészlete. Az orvoslakás természetesen csak addig állt az orvos rendelkezésére, amíg aktívan tevékenykedett, az adatok alapján elég nagy volt a fluktuáció, hiszen ha tehetősebb helyek hirdettek körorvosi állást, oda szegényebb körzetekből is pályáztak. A körorvos tekintélyben a jegyző, a pap és a bíró után következett, valahol a tanítóval azonos szinten. Egyetemet végzett, nadrágos ember volt, megbecsült tagja a falu társadalmának.

Borító: Egy természetjáró körorvos (középen) 1970 körül (Gróf Esterházy Károly Múzeum CC BY-NC-ND)